(megtartóztatási nap)
A zsolozsmás könyv ezekkel a szavakkal kezdi életének történetét:
„Az első virág, amelyet Dél-Amerika tettetett a szentek kertjébe”.
Valóban: a virágok királynőjétől vette nevét; életében olyan rózsa volt, mely töviseit befelé fordította, kifelé csak szépségét mutatta. Most ott ékeskedik a küzdő és a diadalmas Egyház előtt, mint Krisztus kertjének egyik legszebb rózsája; s szépséges életével és vértanúsággal fölérő szenvedésével a legszebb vérpiros rózsára emlékeztet.
„Megváltó Urunk felemelte szavát, és felülmúlhatatlan fölséggel mondta: „Tudja meg mindenki, hogy csak a gyötrelem után következik a kegyelem; értse meg mindenki, hogy a csapások terhe nélkül nem lehet eljutni a kegyelem csúcsára; tudja meg mindenki, hogy a karizmák mértéke csak az elviselt szenvedések arányában gyarapszik. Vigyázzanak az emberek, nehogy tévedésbe essenek! Ez az egyedül igazi paradicsomi lépcső, és kereszt nélkül nincs út, amelyen a mennybe feljuthatnánk.”
E szavak hallása után nagy vágy fogott el, hogy kimenjek a főtérre, és nyilvánosan, hangos szóval hirdessem ott minden korú, minden nemű és minden állapotú embernek:
„Halljátok, ti, népek, halljátok, ti, nemzetek! Krisztus parancsára, az ő szájából vett szavakkal élve figyelmeztetlek benneteket: Kegyelmet másként nem szerezhetünk, csak úgy, ha megpróbáltatásokat szenvedünk. Szenvedést szenvedésre kell ugyanis halmozni, hogy lelkünk bensejében részesedjünk az isteni természetből, hogy eljussunk Isten gyermekeinek dicsőségére és lelkünk tökéletes boldogságára.”
A szentek életében gyakran fölhajnallik az elveszett paradicsomnak egy darabja. Nem ritka dolog, hogy egy-egy szentnél visszatér a paradicsomi békesség az ember és a természet, főleg az ember és az állatvilág között. Róza életében is találkozunk ezzel a megható jelenséggel.
Halála évének nagyböjtjén minden este egy kis madár látogatta meg őt. A szent leány kis kunyhójában tartózkodott szülei kertjének egy zugában. A madárka egy faágon türelmesen várt. Róza egy magaköltötte dicsőítő énekbe fogott; magasztalta az ember és a madár közös Teremtőjét. Amikor elhallgatott, a madár gyönyörű hangon folytatta a dicsőítést. Azután Róza újra kezdte a dalt s a kis látogató újra válaszolt reá. S így tartott ez a Teremtő tiszteletére rendezett antifónás (váltakozó énekű) vecsernye-verseny esténként egy-egy óra hosszat.
De jó barátságban élt a szúnyogokkal is. Meleg évszakokban a delelő nap tüze és az est hűvössége a remetelakásba terelte őket. Róza békén hagyta őket; azok sem bántották. Bezzeg nem kímélték látogatóit!
Egyszer egy domonkos harmad-rendi nővér a kunyhóban a kezevérét szívó szúnyogot agyoncsapta. „Miért ölöd meg kis vendégemet?” kérdezte Róza. „Nem látod, hogy véremet szívja”, volt a válasz. „Mi az, sóhajtott föl Róza, hogy egy ilyen kis teremtmény a vérünkből táplálkozik, mikor a mi Urunk annyiszor táplál minket saját vérével.” És reggelenként a lugasba jövet mindig fölszólította a pihenő szúnyograjt: „Föl, föl barátim az Isten dicsőítésére!” A sok száz szúnyog pedig ilyenkor valósággal énekkarba tömörült, engedelmesen zümmögött Isten dicsőségére s csak úgy indult el napi munkájára.
Legrégibb életrajza még csodálatosabb esetről is tesz említést. Egyszer hajnalban benyitott a kertbe s maga előtt látta a fákat, a bokrokat, a virágokat és a növényeket. Szeretettel kérte őket: „Fák és füvek, dicsérjétek az Urat!” S csodák csodája: a legnagyobb szélcsendben a falevelek halk zizegésbe kezdtek, a virágok fejecskéi alázatosan lekonyultak, minden növény izgett-mozgott; a maga módján mind dicsőítette Istent.
Mindebből nyilvánvaló, hogy Rózának igen egészséges lelke volt. Csak az egészséges érzésű ember érintkezhetik ilyen közvetlenségben az Úristen „leányával”, a természettel. És még egy dolog válik világossá előttünk.
Kevés szent sanyargatta magát annyira, kevés szenvedett annyit, mint ez a gyönge délamerikai lány. Ennek ellenére mennyi szépség és báj ömlik el lelkén!
Az önmegtagadás és a fájdalom nem ellenségei a kedvességnek és örömnek; sőt a lelki szépség legigazibb forrása a kereszt tövében fakad.
„…Megváltó Urunk felemelte szavát, és felülmúlhatatlan fölséggel mondta:
„Tudja meg mindenki, hogy csak a gyötrelem után következik a kegyelem; értse meg mindenki, hogy a csapások terhe nélkül nem lehet eljutni a kegyelem csúcsára; tudja meg mindenki, hogy a karizmák mértéke csak az elviselt szenvedések arányában gyarapszik. Vigyázzanak az emberek, nehogy tévedésbe essenek! Ez az egyedül igazi paradicsomi lépcső, és kereszt nélkül nincs út, amelyen a mennybe feljuthatnánk.”
E szavak hallása után nagy vágy fogott el, hogy kimenjek a főtérre, és nyilvánosan, hangos szóval hirdessem ott minden korú, minden nemű és minden állapotú embernek:
„Halljátok, ti, népek, halljátok, ti, nemzetek! Krisztus parancsára, az ő szájából vett szavakkal élve figyelmeztetlek benneteket: Kegyelmet másként nem szerezhetünk, csak úgy, ha megpróbáltatásokat szenvedünk. Szenvedést szenvedésre kell ugyanis halmozni, hogy lelkünk bensejében részesedjünk az isteni természetből, hogy eljussunk Isten gyermekeinek dicsőségére és lelkünk tökéletes boldogságára…” (Metropolita)
1586 ápr. 20-án született Peru fővárosában, Limában. Szülei jómódú spanyolok voltak, de később elszegényedtek. Izabella névre keresztelték. A bölcsőben alvó kisleány gyönyörű arcocskája fölött édesanyja egyszer pompás rózsát látott s ezért Rózsának nevezte el. Ő maga később a Szent Szűz fölszólítására fölvette a Mária nevet is. Csodálatos egy gyermek volt! Mindig mosolygott, és sohasem Lehetett hallani sírását.
Szépsége miatt kicsit el is kényeztették szülei, annak ellenére, hogy a nagy család miatt (11 gyermek) meglehetősen elszegényedtek. A szép lányt szerették volna előkelően férjhez adni.
„…Ő azonban másképpen gondolkozott, „Jézus menyasszonya” szeretett volna lenni.
Hajának levágásával tiltakozott és fordult szembe családja tervével, mely szerint egy jó házból való ifjú feleségének kellett volna lennie; a kezeit oltatlan mésszel csúfította el; a derekán haláláig egy súlyos lakattal lezárt láncot viselt; a fejére vasból készült töviskoronát rakott; ciliciumot hordott és ostorozta magát; az ágya kemény deszkából készült; szülei házából kiköltözött a kertbe egy saját kezűleg épített kunyhóba. E vezekléseivel is lelki anyja és mesternője, a kétszáz évvel korábban élt, s ugyancsak domonkos harmadrendi Sziénai Szent Katalin példáját követte (lásd április 30-án)…”(Metropolita)
Hároméves korában egy ládafödél becsípte és összezúzta jobb hüvelykujját s orvossal kellett leszedetni a körmét. Az egész idő alatt egy zokszót nem ejtett. Nem volt még hatéves sem, amikor bátyja játék alkalmával besározta gyönyörű arany haját. Irtózott a piszoktól, s bátyja pajkossága nem tetszett neki. A lurkó erre hirtelen erkölcsi prédikátornak csapott föl:
„Mit érzékenykedel? A lányok szép haja az ördög tőre, mely a fiúkat a pokol számára fogja!” Ez a szó gondolkodóba ejtette. Nemsokára aztán jegyezte magát az Úr Jézussal és levágta hosszú haját.
Anyja mindenáron a világ számára akarta nevelni s azt kívánta tőle; hogy gondozza ritka szépségét, öltözködjék csinosan, járjon társaságokba. A leány – maga a megtestesült engedelmesség – sohasem ellenkezett világias anyjával; de viszont minden ügyeskedést és szent fortélyt fölhasznált, hogy szépségét elrejtse, s magát egyenesen elcsúfítsa. Erőnek erejével férjhez akarták adni. Elszenvedte inkább anyjától a szemrehányásokat, testvéreitől pedig a verést és rugdosást, de hű maradt isteni vőlegényéhez. Hogy a sok unszolásnak véget vessen, húszéves korában fölvette Szent Domonkos harmadrendjének ruháját.
Már gyermekkorától kezdve példaképül választotta Sziénai Szent Katalint (ápr. 30) s a harmadrendbe való belépéssel is az ő nyomdokán akart járni. Nem lett olyan történelemmozgató, oly nagyarányú, messzire kiható egyéniséggé, mint példaképe; mindamellett lelkületben s főleg önmegtagadásban és keresztviselésben közel jutott hozzá. Olykor mintha arcban is teljesen Katalinhoz hasonlóvá alakult volna!
„…Szeretett volna a szegényeken is segíteni, meg a családját is szolgálni. Emiatt sok szidást és bántalmat kellett elviselnie. Már családjában elkezdte komolyabban gyakorolni az erényeket. Fiatal korától életét az imádságnak, vezeklésnek, a tisztaságnak és a boldogságos Szűz tiszteletének szentelte.
A kertjükben álló kis kunyhóban elmélkedett, imádkozott és szemlélődött napi 12 órán keresztül is. Vallási gyakorlatait kézi munkával váltogatta, a kertet gondozta. Az eladott termékekért kapott pénzzel szüleit támogatta.…”
Szokatlan életmódja – ami a szentek között nem ismeretlen – a környezetét részben csodálatra, részben megütközésre indította.
Ő maga azonban tudta, hogy – Szent Pál szavaival élve – hiába adná oda a testét egészen elégő áldozatul, hiába osztaná szét mindenét a szegényeknek, ha szeretet nincs benne, semmit nem használ neki. Ezért minden erejével és figyelmével Isten és a felebarát iránti szeretet útján akart járni.
Szerette és követte Sziénai Szent Katalin példáját; buzgón olvasta Granadai Szent Lajos és Keresztes Szent János írásait; csodálattal kísérte figyelemmel Solanói Szent Ferenc működését, aki 1596-tól misszionált Peruban. Iránta különös szeretettel viseltetett, és imádságával kísérte a munkáját.
1606. augusztus 10-én öltötte magára a domonkos harmadrendi nővérek ruháját. Csak azért nem lett domonkos apáca, mert Peruban akkor még a domonkos rend női ága nem telepedett le.
Szerzetesi ruhája nem választotta el az emberektől, hanem mindenki számára nyilvánvalóvá tette életének lényeges célját: Krisztusnak szentelte magát. A rendben felvette a „Szűz Máriáról nevezett” jelzőt, pontosabban a „Rosa de Santa Maria” nevet.
Lelki kínok gyötörték, szenvedett a belső magánytól, rokonai üldözték, az Egyház részéről is bizalmatlanság fogadta. A megpróbáltatásokat türelemmel viselte, sőt egyenesen kereste. Jelentős eredménnyel haladt előre a bűnbánat és a misztikus elmélkedés útján. Csodálatos életéhez az imádság szolgáltatta az alapot. Napjaiból olykor tizenkét órát is lefoglalt a szóbeli és a szemlélődő imádság. Lelki gyakorlatait kézimunkával váltogatta: font, szőtt, hímzett, művelte a kertet, és bevételeivel szüleit támogatta.
Életformája lett az Úr Krisztus jelenlétében való élet és a vele való szüntelen társalgás. Éppen ez jelentette lelki életének mindennapos táplálékát.
Sienai Szent Katalin tanítványaként – akinek egy látomásban Jézus ezt mondta:
„Te az vagy, aki nincs” – abból a felismerésből indult ki, hogy a teremtmény ,,semmi” önmagától, de Isten épp azért teremtette, hogy a kegyelemmel oly magasságba emelkedjék, hogy a Megtestesült Ige menyasszonya legyen…” (Metropolita)
Mint harmadrendi testvér könnyebben élhette a maga csodálatos egyéni életét. Hosszú éveken keresztül naponként tizenkét órát szentelt az áhítatnak, tízet a munkának és kettőt a pihenésnek. Fő tartózkodási helye kora reggeltől késő estig kis remetelakása volt. Csak akkor hagyta azt el, ha templomba ment vagy pihenni tért, ha otthon beteg szüleit vagy tíz testvére közül valakit kellett ápolnia, vagy pedig ha betegeit látogatta. Kezében égett a munka, s vele sokat használt elszegényedő családjának, szegényeinek és az Isten házának. Életének utolsó három évét, valószínűleg szüleinek hirtelen elszegényedése miatt, Gundiszalvi nevű királyi hivatalnok családjánál töltötte anélkül, hogy búcsút mondott volna kedves kerti kunyhójának.
Hihetetlen önmegtagadásokra vállalkozott. A böjt, a vezeklő öv és az ostor mindennapos benső barátai voltak. Ha nem járult a szentáldozáshoz, kora reggel epével kente be száját s csak a nap lemente után vett magához kevés vizet és kenyeret. Arra gondolt, hogy az Urat is epével itatták a keresztfán. Fátyla alatt éveken át hármas érckoszorút hordott. Minden kör alján az Úr éveinek emlékére 33 éles tövis volt. Ha kísértése támadt, vagy valami helytelenségen kapta magát rajta, jobban a fejére nyomta a koszorút. Nyugvóhelyén a derékalj helyét hét csomós fahasáb pótolta, a köztük lévő hézagot pedig cserépdarabok töltötték ki.
De az önként vállalt önsanyargatásokon kívül gyermekkora óta bőségesen kijutott neki a reátett keresztből is.
A betegség, az üldözés, embertelenség összefogtak ellene. Hősies és derült lélekkel mondogatta: „Uram, sokasítsd szenvedéseimet, csak gyarapítsd velük szeretetemet!” Életének legkínosabb megpróbáltatása a körülbelül a 5 évig tartó rettenetes lelki kínlódás volt. Az abban állott, hogy naponként legkevesebb egy óra hosszat ráborult lelkére valami leírhatatlan nyomás. Pillanatok alatt ott találta magát; ahol nem emlékezett Isten szeretetére, nem érezte Isten jelenlétét; nyoma sem volt örömnek és vigasztalódásnak.
Sivár pusztaságban, a halál árnyékában, az elhagyatottság éjjelében és a siralom legszomorúbb szurdokában járt. Mintha a pokol legfenekén szenvedett volna. Minden erejével kiáltozott Isten után, de mintha hívására semmi segítség sem érkezett volna: Ez állapot szinte a kétségbeesésbe kergette.
A testi kínokat nyugodtan elviselte, de ezeknél a szenvedéseknél egész lelkével kívánta:
„Atyám, ha akarod, vedd el tőlem e poharat!” De mindjárt hozzá tette az Úrral: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tied” (Luk. 22,42).
Vezekléseinek és nagylelkű szenvedéseinek indítója és erőforrása is az Úr keresztje volt. A keresztben fekvő szalmaszál, az ablakráma vagy a fa ágai üdvösségünk drága fájára emlékeztették. A rozmaringot kertjében kereszt alakban ültette; ha az úton két forgács keresztben feküdt, serényen félretette, nehogy valaki rátaposson a szent jelre; s halálos ágyán is kereszt alakban járták át testét a fájdalmak. Áldozataiért jutalma is az Úr volt: megáldotta őt a legrendkívülibb kegyelmekkel, s ezek közt ott voltak a gyakori szent látomások.
„…Életének utolsó három évét egy barátnőjének, Don Gonzalo de la Maza feleségének házában töltötte. A férj a perui alkirály pénzügyeinek intézője volt. Lelki élete, amelynek középpontjában Jézus Krisztus állt, idegen volt kortársainak népies jámborsága közepette, amelyben a korábbi népi hagyományok elemei is tovább éltek.
„A szemlélődés teljes nyugalmában, mindent beragyogó fényességben álltam, telve csodálattal, és a fényesség közepén feltűnni láttam a Megváltó Keresztjét. E ragyogó fényesség legbensejében megpillantottam az én Uram, Jézus Krisztus szentséges emberségét. Éreztem, hogy Jézus Krisztus emberségéből a felség elmondhatatlan sugarai hatoltak lelkem mélyéig, úgy, hogy arra gondoltam: tökéletesen szabad vagyok, és átkerültem az örök boldogság örömébe.”
A szigorú vezeklés, a másokért való szünet nélküli fáradozás korán ágynak döntötte. 1617. augusztus 24-én, 32 évesen halt meg, s utolsó óráiban lassan és nagyon meggondoltan mondogatta:
„Jézusom, Jézusom, maradj mellettem!”
Amikor holttestét átvitték a Szent Domonkos-templomba, olyan tömeg kísérte, hogy az alkirály katonáinak kellett megvédeniük…” (Metropolita)
A madárral való versenyének után nemsokára előre megmondotta barátnéjának, Gundiszalvi asszonynak; hogy augusztus elsején vértanúsággal határos betegségbe esik, s alázatosan kérte segítségét. Július végén a kerti lakásban édes hangján elénekelte búcsúdalát. A következő napon valóban a legsúlyosabban megbetegedett. Az orvosok tehetetlenek voltak a bajjal szemben. Amikor két hét múlva kissé magához tért, ilyen részleteket mondott el betegségéről:
„…Mintha izzó vasgolyó gurulna fejemben az egyik halántéktól a másikig; s mintha tüzes nyárs járna át fejemtől a talpamig. Mintha lángoló karddal szúrnák át szívemet jobbról-balra és felülről lefelé. Mintha izzó sisak nyomná fejemet, s mintha kalapácsokkal ütnének mindenfelől. Mintha porrá őrölnék csontjaimat s mintha hamuvá száradna bennük a velő. Jól tudta, hogy betegsége ellen csak egy orvosság van: Jób türelme…
Hogyan bántak az Úrral, a zöldellő fával! Miért ne lehetne része mindebben neki, a száraz, érdemetlen gallynak…?”
Ezután baloldali szélütés érte s egyéb bajok is ránehezedtek. A legnagyobb kínok közt a legnagyobb örömmel készült a halálra.
Több, mint három hetes haláltusa után 1617 aug. 24-én föltárultak előtte az örök kapuk s „Jézus; Jézus, Jézus, légy velem” szavakkal a mennyei Bárány lakomájára távozhatott. (Metropolita)
Hosszú, sok fájdalommal teli haláltusát vívott élete utolsó heteiben. A legnagyobb kínok dacára is örömmel készült a halálra.
1617. augusztus 24-én Limában halt meg, korán, 32 éves korában.
Olyan hatalmas tömegek zarándokoltak koporsójához, hogy a temetést többször el kellett halasztani. Halála után félszázadra, 1668-ban már a boldogok s három évre rá a 1671-ben a szentek sorába iktatták
1668. február 12-én IX. Kelemen pápa boldoggá avatta.
Lima védőszentjének nyilvánították 1669-ben, 1670-ben pedig egész Nyugat-India és a Fülöp szigetek védőszentjévé. X. Kelemen pápa avatta szentté 1671. április 12-én.
Földi maradványai a limai domonkosoknál nyugszanak. Ő Délamerika, és Peru első szentje. Limában az Ő tiszteletére épült Peru legnagyobb emlékműve.
1969 óta augusztus 23-án ünnepeljük őt.
A zsolozsmás könyv ezekkel a szavakkal kezdi életének történetét:
„Az első virág, amelyet Dél-Amerika tettetett a szentek kertjébe”.
Valóban: a virágok királynőjétől vette nevét; életében olyan rózsa volt, mely töviseit befelé fordította, kifelé csak szépségét mutatta. Most ott ékeskedik a küzdő és a diadalmas Egyház előtt, mint Krisztus kertjének egyik legszebb rózsája; s szépséges életével és vértanúsággal fölérő szenvedésével a legszebb vérpiros rózsára emlékeztet.
Szent Róza életének három jelentős gyümölcse lett:
az első női kolostor alapítása,
az intézményes szegénygondozás
és a misszió.
Megalapította Dél Amerika első szemlélődő kolostorát.
„Drága Atyám – írja egyik levelében -, az angyalok nyelvén szeretnék szólni, hogy hírt adhassak a rendkívüli kegyelemről, amellyel az én Uram, anélkül hogy ezt megszolgálhattam volna, beteljesítette szívem forró vágyát, tudniillik, hogy megalapíthassam anyám, Sziénai Szent Katalin kolostorát” (1613. május 5-én kelt, Jerónimo Bautistának szóló levele).
Róza életének rendkívüli megnyilvánulásait ez teszi érthetővé: a hódítás, a fegyveres erőszak, a kíméletlen szervezeti változtatások idején nem volt más módja, hogy Istennek szentelt életét megvalósítsa, csak az, hogy teljesen egyedül, mások számára érthetetlenül gyakorolja magát az erényekben. Ha mindezt kolostorban teszi, talán fel sem tűnik; kolostort azonban nem talált, sőt, neki kellett az elsőt megteremtenie. És végre is hajtotta az alapítást. Kikereste a megfelelő helyet, megtervezte a kolostor épületét, gondoskodott a szükséges pénzről. És megjövendölte édesanyjának, hogy ő lesz az első, aki a kolostorban beöltözik apácának! Róza halála után, 1623-ban nyitotta meg kapuit a Sziénai Szent Katalin-kolostor, hogy a lelki élet tökéletességére hivatott limai nőknek otthont adjon.
A cella körül, amelyben Róza élete végét töltötte, hamarosan megalakult a második domonkos női kolostor.
Életének másik nagy gyümölcse a szegények gondozásának rendszeresítése.
Az élet kegyetlenségei és a szenvedéssel való mindennapos találkozása részvétet keltettek benne, és nagyon tárgyilagosan ezt tanácsolja:
„Anyám, ne ügyelj arra, hogy ruhád bepiszkolódik-e a betegek sebeitől. A hóhérok sokkal gyalázatosabban mocskolták be köpéseikkel az én Megváltóm arcát!”
Harmadik nagy műve a misszió volt:
„Ha nem nő volnék, tanulmányaim végeztével azonnal teljes erőmmel a missziós munkának szentelném magam. Arra törekednék, hogy a legvadabb és legelhagyatottabb vidékekre menjek, ahol még kannibálok élnek.
Csak azzal törődnék, hogy az indiánok megmentésére és üdvözítésére ajánljam fel mindenemet: erőmet, verítékemet, véremet, hogy hirdethessem nekik az evangéliumot, és taníthassam őket: Térjetek meg! Térjetek meg!”
Különleges lelkesedéssel kísérte Solanói Szent Ferenc apostoli működését az indiánok között. A velük kapcsolatos szörnyű hírek – Róza egyik Chilében élő testvérétől is hallott róluk – nem tudták csökkenteni az üdvösségükért égő vágyát. És ezek a hírek nem üres híresztelések voltak: az indiánok támadó szándékkal ott álltak a város kapui előtt!
Mint Sziénai Szent Katalin vagy Lisieux-i Szent Teréz, felszólította a papokat, hogy legyenek hősiesen tökéletesek:
„Hadd mondjam önnek, lelkiatyám, hogy minden tartozását bűnömként magamra vállalom Isten előtt, és kérem Őt, hogy amit ön megérdemelt, rajtam büntesse”. (Metropolita)
Istenünk, ki Szent Róza szívében felgyújtottad a szeretet tüzét, majd arra indítottad, hogy hagyja el a világot és keményen vezekeljen a bűnökért, kérünk, az ő közbenjárására segíts, hogy az igaz élet útját járjuk itt a földön, és gyönyörűséged patakjából ihassunk a mennyben!
Limai Szent Róza! Könyörögj érettünk!