A másik tényező, mellyel számolnunk kell, ha meg akarjuk állapítani, mi legyen Istennel folytatott beszélgetéseink állandó tárgya: a lelkiélet megfelelő foka.
A lélek élete nem marad meg mindig ugyanazon a fokon. Mint tudjuk, az aszketikus hagyomány három állomást vagy fokozatot különböztet meg a tökéletességben. Ezek: a tisztulás útja, melyre a kezdők lépnek; a megvilágosodás útja, melyen a buzgók haladnak és az egyesülés útja, mely a tökéletes lelkeké. Ezek az állomások nevüket attól kapták, ami általában, ha nem is kizárólag, jellemzi őket. Ez az elsőnél a lélek tisztulásának munkája, a másodiknál a lélek megvilágosodása, végül az utolsónál Istennel való egyesülése. Magától értetődik, hogy a beszélgetés állandó jellege módosul azon állomás szerint, amelyen a lélek éppen tartózkodik.1
Figyelembe véve tehát a Szentlélek ihletését2 és saját lelkének képességeit, a lelkiéletben kezdőnek arra kell törekednie, hogy saját erejéből szerezze meg az imádság szokását. Igaz, hogy a Szentlélek hathatósan segít bennünket mennyei Atyánkkal való érintkezéseinkben, de ő nem működik a természetünkből folyó bizonyos feltételektől függetlenül a lélekben. A Szentlélek saját természetünknek megfelelően vezet bennünket: van értelmünk és akaratunk, de csak azt a jót akarjuk, amit megismertünk. A szeretet csak a felé vonzódik, amit az értelem jónak mutatott. Hogy tehát egészen Istenhez ragaszkodjunk – és nem ez-e az imádság legkiválóbb gyümölcse? – a lehető legtökéletesebben meg kell ismernünk Istent. Mert – mint Szent Tamás mondja, – „mindaz, ami erősíti a hitet, táplálja a szeretetet is”.3
Az istenkeresés kezdetén tehát a léleknek meg kell szereznie a szükséges ismereteket a hitigazságokról. Miért? Mert ezek nélkül nem tud mit mondani és a beszélgetés bizonytalan, felületes és terméketlen álmodozássá süllyed, vagy pedig a lélek rövidesen megunja és abbahagyja. Tehát először ezeket az ismereteket kell összegyűjteni, de azután fenn is kell tartani, meg kell újítani és nagyobbítani kell őket. Hogyan lehet ezt elkezdeni? Bizonyos ideig egy könyv segítségével bele kell merülni az elmélkedésbe a kinyilatkoztatás valamelyik igazsága felett. A lélek így képességeihez mérten hosszabb-rövidebb időt szentel arra, hogy részletesen sorra fontolóra vegye a főbb hitigazságokat. E fokozatos elmélkedések megszerzik azokat a szükséges ismereteket, amelyek kiindulópontul szolgálhatnak számára a belső imádság megkezdéséhez.
Ezt a tisztára értelmi tevékenységet nem szabad összetéveszteni az imádsággal. Ez csupán csak hasznos előkészület, mely szükséges ahhoz, hogy megvilágítsa, vezesse, hajlékonnyá tegye és támogassa az értelmet, de csak előkészület. Az imádság tulajdonképpen csak akkor kezdődik, amikor a szeretettől lángragyúlt akarat természetfeletti kapcsolatot teremt az isteni Jósággal és a szeretet által átadja magát neki, hogy neki tessék, hogy teljesítse parancsait és óhajtásait. Az imádság lényegében a szívben lakozik. A Szentírás azt mondja Szűz Máriáról, hogy „szívében” tartotta Jézus szavait.4 Valóban, ne felejtsük el, hogy az imádságnak alapjában véve itt van az otthona. Amikor az Üdvözítő imádkozni tanítja tanítványait, nem azt mondja: „Foglalkozzatok ilyen vagy olyan okoskodásokkal”, hanem: „Öntsétek ki gyermeki szívetek érzelmeit”. „Így imádkozzatok: Miatyánk, … szenteltessék meg a te neved”. Azok a kérések, melyeket Krisztus adott ajkunkra, mondja Szent Ágoston, szívünk vágyainak mintaképei.5 – Ha volna olyan lélek, – tegyük fel, – akinek egész tevékenysége csupán szabályos értelmi okoskodásban merülne ki, még ha ez a hitigazságokra vonatkoznék is, nem imádkoznék.6 Ezért vannak olyan lelkek, még a kezdők között is, akik számára hasznosabb az egyszerű lelkiolvasmány, melyet meg-megszakítanak a jámbor érzelmek és a szív vágyai, mint az olyan foglalkozás, melyben csaknem kizárólag csak az értelem jut szóhoz. E téren kezdetben kikerülhetetlen bizonyos „tapogatódzás”. Azért szükséges, hogy a lélek bölcs lelkivezető tanácsára bízza magát, hogy ment legyen a restség ábrándjaitól.
1 A szerző ezt a kérdést hosszasabban fejtegeti Le Christ idéal du moine, „Krisztus, a szerzetes eszményképe” c. művében, 7. fej. 3. és 16. fej. – De az itt közölt pár szó is elég gondolatának megértéséhez.
2 A bollandisták Szent Terézia-életrajzában (II. köt, 70. l.) olvashatunk egy fiatal noviciáról, akit annyira elárasztott az isteni kegyelem, hogy szerzeteséletének első napjaitól kezdve elnyerte a belső imádság ajándékát.
3 In Epist. I. S. Pauli ad Timoth. cap. 1., lect. 2a.
4 Lk 2,51
5 Verba, quae Dominus Noster Jesus Christus in oratione docuit, forma est desideriorum. Sermo 56., c. 3.
6 Saudreau, akinek aszketikus művei nagyon népszerűek, így ír e kérdésről: „Jegyezzük meg jól, hogy a kérés az imádság legfontosabb része, vagy jobban mondva, vele kezdődik az imádság. Mindaddig, amíg a lélek nem fordul Isten felé, hogy vele beszéljen (őt dicsérje, áldja, magasztalja; hogy gyönyörködjék tökéletességeiben, hogy könyörögjön hozzá és rábízza magát irányítására), igaz, addig is elmélkedhetik, de nem imádkozik. Vannak emberek, akik teljesen helytelenül járnak el. Félórát is eltöltenek, úgyhogy az egész időt elmélkedésre fordítják a nélkül, hogy valamit is mondanának Istennek. Még ha szent vágyak és nemes elhatározások fakadnának is elmélkedéseikből, még ez sem volna imádság. Igaz, hogy akkor nem egyedül a szellem működött, mert a szív is felhevült és buzgalommal karolta fel a jót, de nem áradt át az Isten szívébe. Az ilyen elmélkedések majdnem teljesen terméketlenek, gyorsan kifárasztanak, gyakran el is bátortalanítanak és így félbeszakad a szent foglalkozás.” Les degrés de la vie spirituelle. I. köt. 1.; II. köt. 3. fej. 2. szakasz. Vö. még Schrijvers: La bonne volonté, II. rész, 1. fej.: Az imádság.