A beszélgetésben hallgatunk és beszélünk. A lélek átadja magát az Istennek és Isten közli magát a lélekkel.
Ahhoz, hogy Istent hallgassuk, hogy világosságát befogadjuk, elég, ha szívünk telve van a hit, a tisztelet, az alázatosság, a lángoló bizalom és a nagylelkű szeretet érzelmeivel.
Ahhoz, hogy vele beszélgessünk; tudnunk kell, hogy mit mondjunk neki. Mi lesz a beszélgetés tárgya? Ez elsősorban két tényezőtől függ: Krisztus kegyelmének mértékétől, mellyel megajándékozza a lelket és a tökéletesség útjának megfelelő állomásától.
Az első tényező, amellyel számolnunk kell, a Krisztustól nyert kegyelmi ajándékok mértéke. „A kegyelmet mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta.”1 Krisztus Jézus, mint Isten, feltétlen ura ajándékainak. Kegyelmét úgy osztogatja a léleknek, ahogyan akarja; úgy árasztja szét fényét, ahogyan végtelen fölségének tetszik. Krisztus Lelke által vezet és irányít bennünket Atyja felé. Ha elolvassuk a lelkiélet mestereit, láthatjuk, milyen szent tiszteletben tartották Krisztus feltétlen szabadságát, mely kegyelmeinek és világosságának kiosztásában megnyilvánul. Ez magyarázza meg nagy tartózkodásukat, amikor a lélek Istennel való érintkezéseiről kell nyilatkozniok.
Szent Benedek, a szemlélődés nagy mestere, akit Isten az imádság rendkívüli kegyelmeivel tüntetett ki, jól ismerte a lelkeket. Így buzdítja tanítványait: „Gyakran merülj el az imádságba”.2 Világosan megérteti, hogy az imádságos élet feltétlenül szükséges az Isten megtalálásához. De mikor arról van szó, hogy megszabja a módot, amellyel ennek az életnek szenteljék magukat, különösen nagy óvatossággal jár el. Természetesen feltételezi, hogy tanítványai a Szentírás könyveinek és az egyházatyák műveinek állandó olvasásával megfelelő ismeretekre tettek szert már az isteni dolgokban. Magára az imádságra vonatkozóan megelégszik azzal, hogy elsősorban utal arra a magatartásra, mellyel a léleknek Isten színe elé kell járulnia: ez a mélységes tisztelet és alázatosság.3 Azt akarja, hogy a lélek a mélységes töredelem és tökéletes egyszerűség szellemében állandóan Isten jelenlétében éljen. Ez a lelki hangulat a legalkalmasabb Isten szavának gyümölcsöző hallgatására. Ami magát a beszélgetést illeti, Szent Benedek határozottan a Zsoltároskönyvhöz kapcsolja: az imádság annak úgyszólván belső, lelki visszhangja. Lényege szerinte a szív rövid, de forró Istenhez szárnyalása. Megismételve Krisztus tanácsát,4 azt ajánlja, hogy a lélek kerülje a sok szót: „Rövidnek és egyszerűnek kell lennie az imádságnak, hacsak az isteni kegyelem belső indítása nyomán nem terjedne hosszabbra”.5 E tárgyra vonatkozó más megjegyzést nem is találunk a szerzetesi élet törvényhozójánál.
A lelkiélet másik nagy mestere, Loyolai Szent Ignác, aki a szemlélődésnek magas fokára eljutott, telve kegyelmi mevilágosításokkal és bőséges élettapasztalattal, szintén írt néhány szót, melyeknek mélységes bölcsességét nem mérlegelhetjük eléggé. „Mindenki számára az a legjobb elmélkedés, – írja Borgia Szent Ferencnek, – amelyben Isten leginkább közli magát a lélekkel. Mert Isten látja és tudja, mi felel meg nekünk legjobban és mivel mindent tud, maga mutatja meg nekünk a követendő utat. De hogy ezt megtalálhassuk, előbb tapogatódznunk kell, míg rátalálunk arra az útra, mely elvezet bennünket a véget nem érő életre; itt majd élvezhetjük Isten legszentebb ajándékait.”6 A szent tehát azt tanítja, hogy hagyjuk Istenre, hogy ő jelölje ki minden lélek számára, melyik a vele való társalgás legmegfelelőbb módja.
Szent Terézia művei különböző lapjain ugyanezt a gondolatot hirdeti: „Akár sokat, akár keveset elmélkedjék is a lélek, nem szabad azt soha béklyóba verni, vagy bármi módon korlátozni szabad mozgásában”.7
Szalézi Szent Ferenc nem kevésbé tartózkodó. Halljuk, mit mond ő. A szöveg egy kissé hosszú ugyan, de kitűnően jellemzi az imádságot, a Szentlélek ajándékainak gyümölcsét és elárulja azt is, milyen nagy óvatosságra van szükség irányításához: „Ne gondoljátok, leányaim, hogy az imádság az emberi szellem műve; a Szentlélek különös ajándéka, amely a lélek tehetségeit természetes erejük fölé emeli, hogy Istennel egyesítse őket, azokkal az érzelmekkel és közlésekkel, amelyeket semmiféle emberi szó és bölcsesség sem tudna létrehozni nélküle. Csodálatosan sokfélék azok az utak, melyeken ő vezeti a szenteket az imádságban, az eszes teremtmény legistenibb foglalkozásában, és valamennyi út tiszteletreméltó, mert mindegyik Istenhez vezet bennünket, Isten irányításával. De nem kell valamennyit követni és nem saját hajlamunk szerint kell kiválasztani valamelyiket. Az a legfontosabb, hogy felismerjük magunkban a kegyelem vonását és hűek maradjunk hozzá”.8
Még szaporíthatnánk a hasonló tanúbizonyságokat, de ennyi is elég annak kimutatására, hogy a lelkiélet mesterei mennyire iparkodtak megnyerni a lelkeket az imádságos életre, annyira őrizkedtek attól, hogy egyik vagy másik utat különbség nélkül minden lélekre ráerőszakolják. Azt mondjuk: „ráerőszakolják”. Mert hirdetnek vagy ajánlanak bizonyos utakat; javasolnak vagy indítványoznak meghatározott módszereket és el kell ismernünk, hogy mindegyiknek megvan a maga értéke; tapasztalhatjuk, hogy mindegyiknek megvan a maga haszna. De kizárólag csak egy módszert különbség nélkül minden lélekre ráerőszakolni azt jelentené, hogy egyáltalában nem törődünk azzal az isteni szabadsággal, mellyel Jézus szétosztja kegyelmét, sem azokkal az indításokkal, melyeket Lelke ébreszt bennünk.
A módszer kérdésében, ami segítheti az egyik lelket, akadályozhatja a másikat. – A tapasztalat azt mutatja, hogy sok lelket, akik könnyedén, szinte szokásszerűen és közvetlenül tudnak beszélgetni az Istennel, és sok hasznot merítenek ezekből a beszélgetésekből, akadályozna az, ha ilyen vagy olyan módszert akarnánk rájuk kényszeríteni. Tehát minden léleknek előbb meg kell ismernie önmagát, mielőtt kiválasztaná az Istennel való társalgás azon módját, mely neki legjobban megfelel. Egyfelől meg kell fontolnia saját tehetségeit, készségeit, ízlését, vágyait, életmódját; iparkodnia kell megismerni a Szentlélek ihletését, számolnia kell a lelkiélet útjain megtett előrehaladásával; másfelől nagylelkűen engedelmeskednie kell Krisztus kegyelmének és a Szentlélek működésének. Ha azután már megtalálta a legjobb utat, bár kezdetben elkerülhetetlen némi tapogatódzás, mindaddig ragaszkodjék hozzá hűségesen, míg a Szentlélek más útra nem vezeti. Ez a feltétele a termékeny lelkiéletnek.
Egy másik fontos szempont, amit szintén tekintetbe kell vennünk, szorosan kapcsolódik az előbbihez: az imádság lényegét nem szabad összetévesztenünk a módszerrel; bármilyen legyen is az, amely az imádkozást segíti vagy megkönnyíti. – Vannak lelkek, akik azt hiszik, hogyha nem használják ezt vagy azt a módszert, akkor nem imádkoznak. Ennek a tévedésnek veszélyes következményei lehetnek. Mivel ezek a lelkek az imádság lényegét valamelyik módszer használatában látják, nem merik megváltoztatni módszerüket még akkor sem, ha felismerték, hogy az akadályozza őket vagy hasznavehetetlenné vált számukra. Vagy pedig leggyakrabban az történik, hogy unalmasnak találják a módszert és elhagyják, de ugyanakkor elhagyják vele együtt az imádságot is – lelkük nagy kárára. Más a módszer, más az imádság. A módszert változtatni kell a lelkek képességei és szükségletei szerint, míg az imádság (csak a rendes imádságról beszélünk) alapjában minden lélek számára mindig ugyanaz marad: beszélgetés, melyben Isten gyermeke kiönti szívét mennyei Atyja előtt és hallgatja őt; hogy neki tessék. Mivel a módszer támogatja a szellem munkáját, elősegíti a lélek egyesülését Istennel. Eszköz, de nem válhatik akadállyá. Ha a módszer megvilágítja az értelmet, felhevíti az akaratot és arra bírja, hogy átadja magát az isteni vezetésnek és kitárja magát az Isten előtt, akkor jó. De el kell hagyni, ha valóban akadályozza a lélek lendületét, ha gúzsbaköti és nem viszi előbbre a lelkiéletben, vagy ha ellenkezőleg, a lélek nagyobb előrehaladása miatt már hasznavehetetlenné vált.
1 Ef 4,7
2 Regula, 4. fej.
3 Jellemző, hogy a szerzetesek pátriárkája már az imádságról szóló fejezetnek is ezt a címet adja: De reverentia orationis: „Milyen tisztelettel imádkozzunk?” Regula, 20. fej. Lásd a szerző Le Christ idéal du moine: „Krisztus a szerzetes eszményképe” c. művének 16. fejezetét: A szerzetesi imádság.
4 Mt 6,7
5 Regula, 20 fej.
6 Études, 1905, I. 567-568 l.
7 A belső várkastély, 1. lakás, 2. fej. Id. mű, I. köt. 259. l. – Lásd még az Önéletrajz 12. fejezetének elejét (id. mű, II. köt. 111. l. és köv.), a 13. fejezetet (uo. 123-124. l.), valamint a 22. fejezetet, ahol ezt írja: „Az Úr igen különböző utakon vezeti a lelkeket”. (Uo. 218. l.)
8 Abrégé de l’esprit intérieur des religieuses de la Visitation, expliqué par S. François de Sales et recueilli par Mgr. Maupas. Rouen, Cabut, 1744. 68-69. l.