Elégtétel alatt azt az Istennek nyújtott kárpótlást értjük, amellyel az ő jogain és dicsőségén vétkeink által ejtett sérelmet jóvátesszük s magunkat fenyítve ezzel egyben a nagyobb büntetésektől szabadulni igyekszünk.
Ámde Krisztus nem tett-e eleget mindenért? Bizonyára. De azért mégis azt akarja, hogy mi, bűnösök is vele egyesülve kivegyük részünket az elégtételből. Ily módon illeszkedünk bele abba az isteni tervbe, melyről Szent Pál beszél: „Betöltőm az én testemben a Krisztus szenvedéseinek mintegy hátramaradt részét az ő testéért, mi az Anyaszentegyház”. (Kol 1,24) A mi szenvedéseink s elégtételünk tehát, mint Szent Leó szépen kifejti, voltaképpen magának Krisztusnak szenvedései, aki bennünk, az ő tagjaiban keresztjét a világ végéig hordozza. Ezért válik azután minden igaznak szenvedése az egész testnek, az Anyaszentegyháznak közös javára. Az elégtétel azonban nemcsak Istennek nyújtott kárpótlás, hanem egyben lelki sebeinkre rendelt orvosság is, amely gyógyít s óv a visszaeséstől s így reánk nézve valóságos jótétemény.
Kétféle elégtétel van: szentségi, amelyet a gyóntató ad fel s nem szentségi, amelyet önként vállalunk magunkra.