Az Oltáriszentség e csodálatos hatásai azonban nem jönnek létre a lélekben, ha az nincs előkészülve ennyi jó kiáradására. Igaz, hogy mint mondottuk, a szentségek maguktól termik azt a gyümölcsöt, amiért Krisztus rendelte őket. De ennek az a feltétele, hogy ne álljon akadály működésük útjába: Non ponentibus obicem. – Mi tehát itt az akadály?
Természetes, hogy nem lehet akadály Jézus részéről: „Benne az istenség összes kincsei megvannak” és ő végtelenül vágyódik, hogy velünk közölje őket, mikor nekünk átadja magát. Nem szűkkeblű: azért jön, hogy életet adjon és minél bővebben akarja adni ezt az életet: „Hogy minél több legyen”. Valamennyiünknek ismétli szavait, melyeket apostolaihoz intézett e szentség rendelésekor: „Vágyva vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek”.1
Ne tévesszük szem elől, hogy a szentáldozás nem emberi találmány, hanem isteni szentség, melyet az örök Bölcsesség szerzett. Márpedig a bölcsesség a célhoz méri az eszközöket. Ha tehát isteni Üdvözítőnk azért alapította az Oltáriszentséget, hogy velünk egyesüljön és mi az ő életéből éljünk, legyünk meggyőződve arról, hogy ez a szentség tartalmazza is mindazt, ami szükséges ennek az egyesülésnek akár a legmagasabb fokban való megvalósításához. Ez a csodálatos isteni találmány hasonlíthatatlanul hatásos erőforrásokat rejt, amelyek megvalósíthatják bennünk az isteni átalakulást.
Tehát bennünk van az akadály. – Mi az?
Hogy megismerjük, vegyük fontolóra magát a szentség természetét. Ez a szentség táplálék, melynek az a rendeltetése, hogy táplálja a lélek életét és megszilárdítsa Krisztussal való egyesülését.
Tehát mindaz, ami útjában áll a természetfeletti életnek és az egyesülésnek, akadálya az Oltáriszentség gyümölcsöző vételének is. A legfőbb akadálya a halálos bűn, mely a lélek halálát okozza. Miként táplálékot csak élőnek adunk, ugyanúgy az Oltáriszentség is csak azoknak való, akikben megvan már a kegyelem élete. Ez az első feltétel. Ez a „jószándékkal” együtt elég ahhoz, hogy minden hívő közeledhessék Krisztushoz és magához vehesse az Élet kenyerét. X. Pius, a nagy pápa, világosan kifejtette ezeket emlékezetes rendeletében.2 A szentség ex opere operato, magától működik. Az Oltáriszentség táplálja a lelket, nagyobbítja a kegyelmet és ugyanakkor a szeretet erényét is. Ez a szentség első és lényeges gyümölcse.
Vannak még más gyümölcsei is, amelyek másodlagosak ugyan, de mégis oly magasztosak, hogy említésre méltók: ezek az egyesülésből fakadó segítő kegyelmek, amelyek cselekvésre késztetik a szeretet erényét,3 felszítják buzgóságunkat, hogy a szeretetet szeretettel viszonozzuk, teljesítsük Isten tetszését és elkerüljük a bűnt. A lelket elhalmozzák örömmel, a lélekbe száll ez „az édes mennyei kenyér, mely telve van gyönyörűséggel”, hogy felélessze odaadását az Úr szolgálatára és megerősítse a bűnnel és a kísértéssel szemben.4 – Ezek a másodlagos hatások lehetnek erősebbek vagy gyengébbek és legnagyobbrészt készültségünktől függnek.5 Különösen a szeretet, az egyesülés forrása késztet bennünket arra, hogy olyan lakást készítsünk az Úr Jézusnak, mely kevésbé méltatlan istenségéhez és a lehető legnagyobb buzgósággal hódoljunk előtte, amely megilleti, mikor betér hozzánk.
Kétségtelen, hogy mivel Krisztus feltétlenül szabad és végtelenül jó, annak nyújtja ajándékait, akinek akarja. De végtelen fölsége – mert ő mindig Isten marad – azt kívánja tőlünk, hogy gyarlóságunkhoz képest iparkodjunk neki lakást készíteni szívünkben. És kételkedhetünk-e csak egy pillanatig is, hogy nem nézi végtelen jóindulattal az olyan lélek törekvéseit, aki hittel és szeretettel vágyódik őt magához venni?6
Nézzük az evangéliumban, hogyan jutalmazta meg Zakeus vágyódását és iparkodását! Ez a fővámos csak látni akarta Jézust és amikor az Üdvözítő találkozik vele, megelőzi vágyát: be akar térni hozzá. És ez a látogatás bűnbocsánatot és üdvösséget hozott annak az embernek. Nézzük továbbá az Urat, amikor Simon farizeus fogadja. Az étkezés alatt egy asszony, Mária Magdolna lép a terembe, közeledik Jézushoz, hogy illatos kenettel kenje meg Jézus lábait és megcsókolja őket. De a jelenlevők rögtön felismerték benne a bűnös asszonyt. És Simon, a farizeus méltatlankodik magában: „Ha tudná Jézus, ki ez az asszony!…” Krisztus látja titkos gondolatait és megvédi Magdolnát. Azt, amit ez az asszony tett neki, hogy vele örömet szerezzen, szembeállítja azzal, amit a farizeus elmulasztott vele szemben a vendéglátáskor: „Látod ezt az asszonyt?” – mondja Jézus Simonnak. – „Bejöttem házadba, vizet lábaimra nem adtál; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat és hajával törölte meg. Csókot nekem nem adtál; ez meg mióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg lábaimat. Ezért mondom neked: Megbocsáttatott az ő sok bűne, mert nagyon szeretett…” Azután azt mondja az asszonynak: „Meg vannak bocsátva bűneid… A te hited megszabadított téged, menj el békével”.7
Látjuk tehát, hogy az Úr Jézus figyel készültségünkre, a szeretet jeleire, melyekkel magunkhoz vesszük. Az Oltáriszentség az egyesülés szentsége és minél kevesebb akadállyal találkozik Krisztus a tökéletes egyesülés útjában, annál jobban dolgozik bennünk szentségi kegyelme. A trienti zsinat katekizmusa mondja, hogy „akkor nyerjük el Isten ajándékainak bőségét, ha tiszta szívvel és tökéletes előkészülettel vesszük magunkhoz az Oltáriszentségben”.8
1 Lk 22,15
2 1905. dec. 20-án kelt dekrétumában a gyakori szentáldozásról a pápa a következőkben fejti ki miben áll ez a „jószándék”: „Ne szokásból vagy hiúságból, vagy emberi tekintetből közeledjünk a szent asztalhoz, hanem azért, hogy Isten akaratát teljesítsük, vele minél bensőségesebben egyesüljünk a szeretetben és ezen isteni orvosság segítségével harcoljunk hibáink és gyarlóságaink ellen”.
3 „Ez a szentség nemcsak a szeretet erényét, hanem a szeretet cselekedeteit is felkelti.” Szent Tamás: III., q. 79. a. 4.
4 Lásd a trienti zsinat katekizmusát, XX. fej. 1. §.
5 D. Coghlan: De Ss. Eucharistia, 368. l.
6 „Bár az Újszövetség szentségei maguktól, ex opere operato hozzák létre hatásukat, ezek a hatások mégis annál nagyobbak, minél tökéletesebb azok készültsége, akik magukhoz veszik a szentséget. Iparkodnunk kell tehát, hogy szorgos előkészület előzze meg a szentáldozást és megfelelő hálaadás kövesse.” X. Pius dekrétuma a naponkénti szentáldozásról, 1905. dec. 20.
7 Lk 7,36-39.44-50
8 XX. fej. 3. §.