Az volt tehát Krisztus Szívének egyik szándéka, amiért az eucharisztikus szentséget rendelte, hogy mennyei kenyér legyen, mely fenntartsa és nagyobbítsa bennünk az isteni életet. De az Úr Jézus előtt másik cél is lebegett, amely kiegészíti az elsőt: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne”.1 Mit jelent ez a szó: „marad”?
Amikor Szent János evangéliumát olvassuk, – mert ő mondja el Jézus e szavait, – látjuk, hogy csakugyan mindig ezt a szót használja, ha a tökéletes egyesülést akarja kifejezni. Nincs fenségesebb egyesülés, mint az Atya és Fiú egyesülése a Szentháromságban, mert a Szentlélekkel együtt mindkettőnek ugyanazon isteni természete van. Szent János mondja, hogy „az Atya a Fiúban marad”.2
„Krisztusban maradni” elsősorban azt jelenti, hogy kegyelmével résztveszünk istenfiúságában és hogy egyek vagyunk vele, mivel hozzá hasonlóan, bár más módon, Isten gyermekei vagyunk. Ezen alapul az a mélységes egyesülés, melyet maga Krisztus jelent ki a szőlőtőről szóló példabeszédében: „Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem.”
De nemcsak ez az egyetlen módja az egyesülésnek. „Krisztusban maradni” annyit is jelent, mint vele egyesülni mindabban, ami értelmünk, akaratunk, tevékenységünk körébe tartozik. – Értelmünkkel Krisztusban maradunk, ha egyszerű, tiszta és egész hittel elfogadjuk mindazt, amire Krisztus tanít bennünket. Az Ige mindig az Atya keblén van. Látja az isteni titkokat és velünk is közli, amit lát: „Az egyszülött Fiú, ki az Atya keblén vagyon, ő jelenté ki”.3 A hit segítségével mondjuk mindarra, amire a megtestesült Ige tanít minket: „Igen”, Amen; általa fogadjuk el szavát és így értelmünkben egyesülünk Krisztussal. Csak akkor vehetjük őt igazán magunkhoz, ha hittel fogadjuk be őt és mindazt, amit mond. Amikor az Üdvözítő kihirdeti a zsidóknak az Oltáriszentség szerzését, azt mondja nekik: „Én vagyok az Élet kenyere; aki énhozzám jön, nem fog éhezni, és aki énbennem hiszen, sohasem szomjúhozik”.4 És amikor a zsidók hitetlenségük miatt zúgolódnak ellene, megismétli szavait: „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz énbennem, örök élete vagyon”.5 Az Úr Jézus a hit által adja magát táplálékul lelkünknek és a vele való egyesülés azt jelenti, hogy értelmünk ragaszkodik szavához és elfogadjuk mindazt, amit nekünk kinyilatkoztat. Krisztus, aki megtanít minket minden igazságra, értelmünk tápláléka.
Benne maradni azt is jelenti, hogy akaratunkat alávetjük az övének, egész természetfeletti tevékenységünket kegyelmétől tesszük függővé. – Vagyis meg kell maradnunk szeretetében és teljesítenünk kell akaratát: „Ha parancsaimat meg fogjátok tartani, megmaradtok szeretetemben; valamint én is megtartottam Atyám parancsait, és az ő szeretetében maradok”.6 Kívánságait a mi vágyaink elé kell helyeznünk, fel kell karolnunk érdekeit, magunkat egészen, számítás, fenntartás, visszavonás nélkül át kell adnunk neki, mert nem maradhatunk benne, ha nem vagyunk erősek és szilárdak, ha nincs olyan feltétlen bizalmunk, mint amilyennel a jegyes viseltetik vőlegénye iránt. A jegyes akkor legkedvesebb vőlegénye előtt, ha egyedül az ő bölcsességére, hatalmára, erejére, szeretetére támaszkodik. Ez a mennyei kenyér így táplálja szeretetünket és tartja fenn akaratunk életét.
Krisztus Jézus ezt az Isten országát akarja megalapozni abban a lélekben, aki őt magához veszi. Azért megy hozzá, hogy a lélek „őbenne maradjon”, azaz bízva szavában teljesen ráhagyatkozzék, teljesítse isteni tetszését és egész tevékenységének ne legyen más rugója, mint Lelkének működése: „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek ővele”.7
Mert az Úr Jézus maga is a lélekben marad: „És én őbenne.”8 – Nézzük, mi ment végbe a megtestesült Igében. Volt benne természetes, mélységesen emberi tevékenység; de e tevékenység lángoló tűzhelye, mely táplálta és beragyogta, az Ige volt, akivel szétválaszthatatlanul egyesült az emberség.
Amikor Krisztus átadja magát a léleknek, bizonyos szempontból hasonlóban óhajtja részesíteni. Amikor Krisztus átadja magát a léleknek, nem jön ugyan létre olyan szoros egyesülés, mint amilyen az Ige és szent embersége között van, mégis azt akarja, hogy kegyelme és Lelke működése által a lélek egész belső tevékenységének forrása legyen. „És én őbenne.” Benne van, benne marad a lélekben, de nem tétlen: dolgozni akar benne9 és amikor a lélek állandóan reá és akaratára bízza magát, akkor Krisztus tevékenysége oly hatalmas lesz, hogy az ilyen lélek biztosan eljut a tökéletességnek azon legnagyobb fokára, amelyet Isten neki szán. Mert Krisztus a lélekbe magával viszi istenségét, érdemeit, gazdagságát, hogy világossága, útja, igazsága, bölcsessége, igazságossága, megváltása legyen: „Ki Istentől bölcsességünkké lett és igazságunkká és megszentelődésünkké és megváltásunkká”,10 egyszóval, hogy a lélek élete legyen, hogy ő maga éljen a lélekben: „Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem”.11 Az a lélek álma, hogy egyesüljön azzal, akit szeret. A szentáldozás, melyben a lélek Krisztust veszi magához táplálékul, megvalósítja ezt az álmot és lassanként átalakítja a lelket Krisztusban.
1 Jn 6,57
2 Uo. 14,10
3 Uo. 1,18
4 Uo. 6,35
5 Uo. 6,47
6 Uo. 15,10
7 1Kor 6,17
8 Jn 15,5
9 „Mindezideig… munkálkodom.” Jn 5,17
10 1Kor 1,30
11 Gal 2,20