A szentmise gyümölcsei kimeríthetetlenek, mert magának a keresztáldozatnak gyümölcsei.
Ugyanaz a Krisztus áldozza fel magát érettünk. Kétségtelen, hogy feltámadása után nem szerezhet többé érdemet. De ő azokat a végtelen érdemeket ajánlja fel, amelyeket szenvedésével szerzett. Jézus érdemei és elégtétele mindig értékesek maradnak, mint ahogyan Krisztus főpapi és közbenjáró hatalmával együtt isteni papságát is mindig megtartja. A szentségek után különösen a szentmiseáldozat alkalmazza reánk legteljesebben ezeket az érdemeket, mint a trienti zsinat mondja: „A véres áldozat gyümölcseiben e vértelen által részesülünk legbőségesebben.”1 Ezért minden pap nemcsak magáért mutatja be a szentmisét, hanem „minden jelenlevőért, az összes hívekért, élőkért és holtakért”.2 Ilyen magasztosak és mérhetetlenek ennek az áldozatnak a gyümölcsei, ilyen fenséges az a dicsőség, mely belőlük Istenhez száll vissza!
Amikor tehát vágyódunk elismerni Isten végtelen nagyságát és teremtményi voltunk minden szegénysége ellenére is olyan hódolatot akarunk bemutatni neki, mely kedves szent fölsége előtt, olyan magasztalást, melyet biztosan elfogad kezünkből, akkor ajánljuk fel a szentmiseáldozatot, vagy vegyünk részt rajta és mutassuk be Istennek az isteni áldozatot. Az örök Atya, akárcsak a Kálvárián, úgy fogadja, mint végtelen értékű hódolatot, mint olyan magasztalást, mely tökéletesen méltó kimondhatatlan tökéletességeihez.
Valóban, az Atyát Jézus Krisztus, az Istenember, szeretett Fia által, aki feláldozza magát az oltáron, illeti meg minden dicsőség és tisztelet: „Általa és Vele és Benne van neked, mindenható Atyaisten… minden tiszteleted és dicsőséged”.3 Nincs semmi más az egész vallásban, ami annyira meg tudná nyugtatni a lelket, aki meg van ugyan győződve semmiségéről, de mégis vágyódik arra, hogy Istennek olyan hódolatot mutathasson be, amely nem méltatlan az isteni fölséghez. Az egész teremtés és a választottak országának minden magasztalása együttvéve sem szerez akkora dicsőséget az örök Atyának, mint Fia áldozata. Hit kell ahhoz, hogy megértsük a szentmise értékét, olyan hit, amely mintegy részesülés abban a megismerésben, mellyel Isten ismeri önmagát és az isteni dolgokat. A hit fényében nézhetünk úgy az oltárra, mint a mennyei Atya. Mit lát az örök Atya az oltáron, melyen végbemegy a szent áldozat? Ott látja „szeretett Fiát”,4 akiben kedve telt, aki ott igazán és valósággal jelen van és megújítja a kereszt áldozatát. Isten minden dolgot ahhoz a dicsőséghez mér, mely rá belőle visszaszáll. Ebben az áldozatban, éppúgy mint a Kálvárián, végtelen dicsőségben részesül szeretett Fia által. Isten nem találhat ennél tökéletesebb hódolatot: mindent magában foglal és mindent felülmúl.
A szentmiseáldozat továbbá bizalom és bűnbocsánat forrása. Mikor lesújt bennünket bűneink emléke és keressük, hogyan tehetjük jóvá a sértéseket és hogyan tehetünk a legteljesebben eleget az isteni igazságosságnak, hogy elengedje a bűneinkért járó büntetést, nem találhatunk biztosabb és megnyugtatóbb eszközt, mint a szentmisét. Halljuk, mit mond a trienti zsinat: „E szentmiseáldozattal kiengesztelt Isten megadja a kegyelmet és a bűnbánat ajándékát; megbocsátja a bűnöket, sőt még a legszörnyűbb vétkeket is”.5 A szentmise talán közvetlenül bocsátja meg a bűnöket? Nem, ez a bűnbánat szentségének és a tökéletes bánatnak van fenntartva. Ellenben a szentmise bőséges és hatalmas kegyelmeket rejt, amelyek megvilágosítják a bűnöst, megbánásra és töredelemre indítják és így elvezetik a tökéletes bánathoz, mely visszaadja neki Isten barátságát.6 Ha ez igaz arra a bűnösre vonatkozólag, akit még nem oldozott fel a pap keze, akkor különösen áll a megigazult lelkekre, akik hibáikért a lehető legteljesebben eleget akarnak tenni, úgyhogy kielégíthessék a jóvátételre irányuló vágyódásukat. Miért? Mert a szentmise nemcsak dicsérő áldozat vagy egyszerű emléke a keresztáldozatnak, hanem igazi engesztelő áldozat, melyet Krisztus azért rendelt, hogy mindennap reánk árassza a keresztáldozat megváltó erejét: „Hogy annak a véres keresztáldozatnak üdvözítő ereje megbocsássa bűneinket, melyeket naponként elkövetünk”.7 A pap, aki már élvezi az Isten barátságát, ezért ajánlja fel ezt az áldozatot „számtalan bűneiért, sértéseiért és hanyagságaiért”. Az isteni áldozat kiengeszteli Istent és könyörületre indítja irántunk. Amikor tehát megzavar bennünket bűneink emléke, ajánljuk fel ezt az áldozatot. Krisztus áldozza fel magát értünk, az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit és aki „megújítja megváltásunk művét, valahányszor ezen áldozatról való megemlékezést ünnepeljük”.8 Nagy bizalommal kell lennünk tehát ezen engesztelő áldozat iránt! Bármilyen nagyok is bűneink és hálátlanságunk, egyetlen egy szentmise sokkal nagyobb dicsőséget szerez Istennek, minthogy akár összes megbántásainkkal is elrabolhatnánk tőle.
Ó, örök Atya, nézz erre az oltárra, nézd Fiadat, aki szeretett engem és önmagát adta értem a Kálvárián; aki most bemutatja neked végtelen érdemeit értem. „Nézz Fölkented arcára”9 és felejtsd el azokat a bűnöket, melyeket elkövettem jóságod ellen. Felajánlom neked ezt az áldozatot, melyben kedvedet találod, mindazon sértések engesztelésére, melyekkel megbántottam isteni fölségedet!
Az ilyen imádságot biztosan meghallgatja Isten, mivel szeretett Fiának érdemeire hivatkozik, aki szenvedésével mindent kiengesztelt.10
Máskor az Úr irgalmasságának sok-sok emléke ejt bámulatba bennünket: a keresztény hit jótéteménye, mely megnyitotta előttünk az üdvösség útját, részesített bennünket Krisztus misztériumaiban és reményt nyújtott az örök boldogság örökségére; az a sok kegyelem, mellyel a keresztség óta teleszórta életünk útját. Amikor visszatekint a lélek, szinte megdöbben annak a számtalan kegyelemnek láttára, amivel Isten oly bőkezűen elhalmozta. Ekkor túláradó boldogságában, hogy Isten kedvét leli benne, így kiált fel: „Uram, mivel viszonozhatom neked én, a szegény teremtmény, e sok jótéteményt? Mit adhatok neked, ami nem volna méltatlan hozzád? Bár javaimra szükséged nincsen,11 méltányos mégis, hogy elismerjem irántam tanúsított végtelen jóságodat. Lelkem mélyéből érzem ennek szükségét. Hogyan elégíthetném ki, úgyhogy méltó volna fenségedhez és jótéteményeidhez egyaránt, ó én Istenem?” „Mivel viszonozzam az Úrnak mindazt, amit velem cselekedett?”12 Ezt kiáltja a pap a szentostya vétele után. És milyen választ ad az Egyház az ajkára? „Az üdvösség kelyhét veszem…” A szentmise az igazi, a legtökéletesebb hálaadás, amivel csak kedveskedhetünk Istennek. Az evangélium mondja, hogy az Úr Jézus ezen áldozat rendelése előtt „hálát adott” Atyjának: εύχαριστήσας. Szent Pál ugyanezt a kifejezést használja. Az Egyház is megtartotta ezt a szót és szívesebben használja, mint a többi elnevezést, anélkül, hogy ezzel kizárná a szentmise többi jellegét: az oltár áldozata = eucharisztikus áldozat, azaz hálaadó áldozat. Íme, a pap minden misében a felajánlás után és az átváltoztatás kezdete előtt, Jézus példájára hálaadó éneket zeng: „Valóban méltó és igazságos, illő és üdvösséges, hogy mi neked mindenkor és mindenhol hálát adjunk, szentséges Úr, mindenható Atya, örök Isten, Krisztus Urunk által”.13 Majd bemutatja a szent áldozatot: ez az áldozat mond köszönetet helyettünk és ad hálát méltóképpen – mert Isten – mindazokért a jótéteményekért, melyeket felülről, a világosság Atyjának öléből kaptunk: „Minden tökéletes ajándék onnan felülről vagyon, alászállva a világosságok Atyjától”.14 Krisztus Jézus által kaptuk őket; és ugyancsak ő általa száll fel a lélek hálája is az Isten trónusáig.
Végül a szentmise közbenjáró áldozat.
Mérhetetlen nagy a mi szegénységünk: mindig szükségünk van fényre, erőre, vigasztalásra. Ezt a segítséget a szentmisében találjuk meg. Itt valóban jelen van, aki azt mondotta: „Én vagyok a világ világossága; én vagyok az út, igazság, élet. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket. Aki hozzám jön, bizonyára nem dobom ki.”15 Ez ugyanaz a Jézus, aki „körüljárt jót cselekedvén”;16 aki megbocsátott a szamariai asszonynak és Mária Magdolnának, a kereszten a jobb latornak; aki megszabadította az ördögtől megszállottakat, meggyógyította a betegeket, visszaadta a látást a vakoknak, a járást az inaszakadtaknak; ugyanaz a Jézus, aki megengedte Szent Jánosnak, hogy fejét szent Szívén nyugtassa. De jegyezzük meg, hogy az oltáron még más, egészen különös módon is jelen van: ott van, mint szent áldozat, aki abban a pillanatban feláldozza magát Atyjának és érettünk áldozza fel magát. Feláldozza magát és mégis él és könyörög érettünk: „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”.17 Felajánlja végtelen érdemeit, hogy elnyerje nekünk az élet kegyelmeit, melyekre szükségünk van. A mi kéréseinket és könyörgéseinket saját érdemeivel támogatja. Soha nem lehetünk biztosabbak abban, hogy elnyerjük a szükséges kegyelmeket, mint ebben a kedvező pillanatban. Az oltár, amelyen Krisztus felajánlja és feláldozza magát, valóban az lett, amiről Szent Pál beszél, mikor azt mondja, hogy nekünk „olyan nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken és aki részvéttel tud lenni irántunk, kiket testvéreinek kegyeskedik hívni”: az oltár „a kegyelem trónusa”. „Járuljunk azért bizalommal eléje, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségre.”18
Véssük emlékezetünkbe Szent Pál ezen szavát: „Bizalommal!” Meghallgattatásunknak ez a feltétele. Hittel és bizalommal kell bemutatnunk ezt az áldozatot, kell jelen lennünk rajta. Ez az áldozat nem ex opere operato működik bennünk, mint a szentségek. Gyümölcsei kimeríthetetlenek ugyan, de nagyrészt belső előkészületünkhöz mértek. Minden szentmisében a tökéletesség és életszentség végtelen lehetőségei nyílnak meg előttünk. De a kegyelem mértéke, melyet kapunk, hitünk és szeretetünk mértékétől függ. Figyeljük meg, hogy amikor a pap az átváltozás előtt elsorolja azokat, akiket Istennek akar ajánlani, befejezésül beszél az összes jelenlevőkről is, de utal szívük készültségére: „Emlékezzél meg, Urunk…, minden itt jelenlevőről, kiknek ismered hitét és tudod áldozatos lelkét”. E szavak mutatják, hogy a szentmiséből fakadó kegyelmeket csak abban a mértékben nyerjük el, amilyen eleven hitünk és őszinte áldozatos lelkületünk. Láttuk már, hogy mi a hit. És mi az „áldozatos lélek”? Egész önmagunk készséges és teljes odaadása Istennek, akaratának, szolgálatának. Isten, aki egyedül tud olvasni a szívek mélyén, látja, hogy őszinte-e vágyódásunk, akaratunk, mellyel hűségesek akarunk lenni hozzá, egészen az övéi akarunk lenni. Ha igen, akkor azok közé tartozunk, „kiknek ismeri hitét és tudja áldozatos lelkületét”, akikért a pap különösen imádkozik, és akik bőségesebben meríthetnek Krisztus végtelen érdemeinek kincseiből, melyeket érettük felajánl.
Ha tehát mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy mindent Krisztus Jézus által kapunk mennyei Atyánktól; hogy Isten Krisztusban halmozta fel az életszentség kincseit, melyekre vágyódhat az ember; hogy Jézus nemcsak jelen van az oltáron e kincseivel, hanem fel is áldozza magát értünk Atyja dicsőségére és abban a pillanatban a legtökéletesebb hódolatot mutatja be neki, amely kedves előtte, megújítja, folytatja a keresztáldozatot és végtelen hatását reánk árasztja; – ha mélységesen meg vagyunk győződve minderről, akkor nincs az a kegyelem, amit nem kérhetnénk és el nem nyerhetnénk tőle. Mert ebben a pillanatban úgy érezhetjük magunkat, mintha Szűz Máriával, Szent Jánossal és Mária Magdolnával együtt ott állanánk a kereszt lábánál, minden üdvösség és minden megváltás forrásánál. Ó, bárcsak megismernők Isten ajándékát!… Bárcsak megértenénk, milyen kincset szerezhetünk magunknak, az egész Egyháznak!
1 Sess. XII., cap. 2.
2 Suscipe sancte Pater, omnipotens… hanc immaculatam hostiam… pro omnibus circumstantibus, sed et pro omnibus fidelibus christianis, vivis atque defunctis: ut mihi et illis proficiat ad salutem in vitam aeternam. „Fogadd el, szent Atya,… ezt a szeplőtelen adományt… minden itt körülállóért és minden keresztény hívőért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre.”
3 A mise kánonja.
4 Kol 1,13
5 Concil. Trid. Sess. XXII., cap. 2.
6 Úgy is mondhatnánk, hogy az Oltáriszentség, mint szentség közvetlenül (formaliter, in recto) a kegyelmet hozza létre, közvetve (in obliquo) pedig Isten dicsőségét szolgálja. Mint áldozat pedig, in recto Isten dicsőségét szolgálja, és in obliquo a bánat kegyelmét kelti fel a lélekben a töredelem érzelmeivel.
7 Concil. Trid. Sess. XXII., cap 1.
8 Quoties hujus hostiae commemoratio celebratur, opus nostrae redemptionis exercetur. (A pünkösd utáni 9. vasárnap csendes imádsága.)
9 Zsolt 83,10
10 Vö. Róm 5,8-9
11 Zsolt 15,2
12 Uo. 115,12
13 A szentmise prefációja.
14 Jak 1,17
15 Jn 6,27
16 ApCsel 10,38
17 Zsid 7,25
18 Uo. 4,16