Ki ne ismerné a szokás roppant hatalmát; hiszen amit megszokunk, második természetünkké válik. A szokás fejleszti ki bennünk az erényéletet, de teszi a bűnt is zsarnokká felettünk.
A bűnös szokás, amelyről e helyt beszélünk, bizonyos könnyűség, készség, hajlandóság valamely vétek elkövetésére, amely annak gyakori elkövetéséből keletkezett. Hogy pedig minő gyakran kell egyik vagy másik bűnnek ismétlődnie, hogy szokásosnak legyen mondható, függ az illető bűn mineműségétől s a vétkesnek egyéniségétől. Kisebb, gondolati, szóbeli bűnök gyakrabban ismétlődhetnek anélkül, hogy szokást csinálnának, nagyobb, cselekedeti bűnök ritkább megismétlődése könnyen szokást alkothat.
Így, ha valaki huzamosabb időn át, pl. egész éven keresztül valamely külső súlyos bűnt havonkint ötször elkövet, vagy a paráznaság, házasságtörés vétkébe minden hónapban akár csak egyszer is beleesik, már is méltán szokásos bűnösnek tekintendő. Viszont, aki hetenkint átlag csak egyszer káromkodik, egyszer egyezik bele fajtalan kívánságba, még nem mondható bűnös szokás rabjának. Az effajta bűnök csak akkor rögződnek szokássá, ha naponkint, vagy hetenkint legalább is 3–4 esetben ismétlődnek.
Kérdés, vajon a szokásos bűnös is remélhet-e feloldozást, még mielőtt a szokást leküzdötte volna? Hiszen több mint valószínű, hogy a megszokott bűnbe újra meg újra vissza fog esni. Minthogy sem maga a hajlamosság, mely magában véve még nem bűn, sem pedig a visszaeséstől való félelem nem zárja ki a komoly bánatot s erősfogadást, nincs akadálya annak, hogy a szokásos bűnös is megkapja a feloldozást.
Hogy pedig a szokásos bűnösnek tényleg megvan-e a bánata és erősfogadása, azt főképpen az a készség és erély mutatja meg, amellyel a javulás eszközeit megragadja. Ilyenek nevezetesen: a buzgó ima, a gyakori szentáldozás és gyónás, Jézus Szíve, Szűz Mária, Szent József, a szent őrangyal iránti áhítat, gyakori megemlékezés a halálról s a többi utolsó dologról.