Nem ok nélkül fejtegettük hosszasabban a Kálvária áldozatát. Ez az áldozat ismétlődik az oltáron. A szentmiseáldozat ugyanaz, mint a keresztáldozat. Valóban nem is lehet más áldozat, mint a Kálváriáé. Ez az áldozat egyetlen, mondja Szent Pál. Teljesen elegendő ez az áldozat, de Krisztus Urunk azt akarta, hogy folytatódjék itt a földön és minden lélek elnyerhesse gyümölcseit.
Hogyan valósítja meg Krisztus ezt az akaratát, miután felment a mennybe? Igaz, hogy örökre ő az igazi főpap, de az egyházirend szentségével kiválaszt néhány embert, akiket részesít papságában. Amikor a püspök a papszentelés napján kiterjeszti kezét, hogy papokat szenteljen, az angyalok ezt mondják mindegyikük felett: „Te pap vagy mindörökre; a papság eltörölhetetlen jele, melyet most lelkeden viselsz, meg nem szűnik soha. De ezt a papságot Krisztus kezéből kapod, az ő Lelke tölt el, hogy Krisztus szolgájává tegyen”. Krisztus emberek közvetítésével újítja meg áldozatát.
Nézzük, mi megy végbe az oltáron. Mit látunk ott? – A pap néhány előkészítő imádság és néhány olvasmány után felajánlja a kenyeret és a bort. Ez a „felajánlás”. Az áldozati tárgyak csakhamar Krisztus Urunk testévé és vérévé változnak. Ezután a pap felszólítja a híveket és az égi lelkeket, hogy vegyék körül az oltárt, amely most új Kálvária lesz és dicsérettel és hódolattal kísérjék a szent cselekményt. Majd halkan Isten legbensőbb közelségébe lép: itt az átváltoztatás pillanata. Kiterjeszti kezét az áldozati adományok fölé, mint egykor a főpap az áldozati állat felett. Megismétli Krisztus minden mozdulatát és minden szavát, mikor az utolsó vacsorán megalapította ezt az áldozatot: „Ki szenvedése előestéjén…” Azután mintegy azonosítja magát Krisztussal és kimondja a szentségi szavakat: „Ez az én testem, ez az én vérem…” Ezek a szavak a kenyeret és a bort Jézus Krisztus testévé és vérévé változtatják. Krisztus kifejezett akarata és határozott rendelete folytán valóban és lényegileg, istenségével és emberségével ő maga jelenik meg a színek alatt, melyek megmaradnak és elrejtik őt szemünk elől.
De tudjuk, hogy e kifejezések hatása még ennél is nagyobb. Ezekkel a szavakkal megy végbe az áldozat. E szavak által: „Ez az én testem”, a pap közvetítésével elrejti testét a kenyér színe alatt; e szavakkal pedig: „Ez az én vérem”, vérét rejti el a bor színe alatt. Így misztikus módon szétválasztja testét és vérét, melyet a kereszten fizikailag váltak el egymástól és elválásuk által következett be a halál. Krisztus azonban feltámadása után már nem hal meg: „A halál többé nem uralkodik rajta”.1 Testének és vérének szétválasztása tehát misztikus módon megy végbe az oltáron. „Ebben az isteni áldozatban, mely a szentmisében megy végbe, ugyanaz a Krisztus van jelen és áldozza fel magát, aki a kereszt oltárán véres áldozatát bemutatta.” És ez a feláldozás a felajánlással együtt igazi áldozat.2
Az áldozatot az áldozás fejezi be. Ez a szentmise utolsó főrésze. – Az áldozat elfogyasztásának szertartása fejezi ki legjobban a helyettesítés és különösen a szövetség gondolatát, amely minden áldozatban megtalálható. Az ember így bensőségesen egyesül az őt helyettesítő áldozattal és így még tökéletesebben feláldozza magát. A megszentelt, szent ostyát magához véve mintegy magáévá teszi azt az isteni erőt, mely ebből az átlényegülésből származik.
A szentmisében maga Krisztus, az Istenember az áldozat: ezért a szentáldozás a legtökéletesebb egyesülés az Istenséggel. Ezáltal részesülünk a legjobban és legbensőségesebben a szövetség és isteni élet azon gyümölcseiben, melyeket Jézus áldozata teremt számunkra.
Így tehát a szentmise nem csupán egyszerű jelképe a keresztáldozatnak, értéke nemcsak egyszerű emlék, hanem valóságos áldozat, ugyanaz, mint a Kálvária áldozata. Ezt újítja meg, ezt folytatja és gyümölcseit szétosztja.
1 Róm 6,9
2 Concil. Trid. Sess. XXII., cap. 2.