Végül a bánatnak mindenekfelettinek kell lennie, ha nem is az érzésben, de értéklésben, az értelemben s akaratban. Aki aranypénzét s fillérjét elvesztette, a józan ész törvénye szerint jobban sajnálja az aranyát, mint a fillérjét. Hasonlóképpen, aki súlyos bűnével Istent, a teremtőt, minden javak összegét s forrását elvesztette, ezt jobban kell bánnia, mintha az összes teremtett világnak kárát vallaná. Viszont ebből kifolyólag soha, még csak megfontolás tárgyává sem szabad tenni, hogy Istent, akár az egész világ kincséért, boldogságáért elhagyjuk-e? A józan ész s a hit e pontban megtilt és kizár minden ingadozást. Isten oly végtelenül nagy érték, hogy vele semmiféle teremtett jó komolyan össze sem hasonlítható. Ennek az elemi igazságnak megfontolása feltárja a gondolkodó értelem előtt minden súlyos bűnben rejlő óriási esztelenséget, balgatagságot.
Szép volna, ha annak a helyes értéklésnek, amellyel Istent minden elé helyezzük s az ő megbántását mindennél nagyobb rossznak minősítjük, érzelmünk foka is megfelelne. Méltó volna, hogy Isten elvesztése felett élénkebb fájdalmat éreznénk, mint aminőt bármely más szerencsétlenség bennünk felidézhet. Azonban, sajnos, az érzés nem áll korlátlan hatalmunkban, de nem is lényeges a dologban. Jobban tudnók ugyan siratni édesanyánk elhunytát, mint halálos vétkünket, de ebből nem következik, hogy szülőnket jobban szeretjük, mint Teremtőnket. Minden elérzékenyülésünk ellenére is, melyet anyánk ravatala mellett érzünk, készek lehetünk Istenért mindenről, még édesanyánkról is lemondani s bármit inkább elszenvedni, semhogy az ő szent akaratától hajszálnyira is eltérjünk. És ez a fődolog.
Jóllehet bánatunknak mindenekfelettinek kell lennie, de oktalanság volna, ha erről mindenféle összehasonlítgatások által meg akarnál bizonyosodni. Pl. „Kész volnék-e inkább a tűzbe ugrani, a vértanúknak ezt vagy azt a kínzatását elszenvedni, mint halálosan véteni?” Helytelen ez az összehasonlítás azért, mert könnyen veszélyes kísértésekbe ejthet. Mert abba a gondolatba, hogy Istent bármely körülmények között elhagyjuk, beleegyeznünk semmi áron sem szabad. Másrészt azonban nem érezzük magunkban az erőt az elképzelt megpróbáltatásban helyt állani. Mi ugyanis számításon kívül hagyjuk azokat a segítő kegyelmeket, melyek jelenleg ugyan hiányzanak, de Isten végtelen jóvoltából a kellő időben mindig rendelkezésünkre állanak. Isten segítségével pedig mindenre és pedig aránylag könnyen képesek vagyunk. Azért az effajta kísértések elől, melyeket a képzelet vagy a gonosz lélek támaszt, egyszerűen térjünk ki. Ne válasszunk semmit, hanem mondjuk magunkban: Én vétkezni nem akarok s bizalommal reménylem is, hogy Isten kegyelmével hű maradok elhatározásomhoz.
– – – – – – – – – – – – – – – –
Ha a bánatban a felsorolt négy tulajdonság megvan, akkor felkészíti a lelket a megszentelő malaszt, illetőleg a szent feloldozás elfogadására. Nem lényeges azonban a bánatban sem a hév, sem az időtartam. Elég egyetlen pillanat, hogy a bánat tényleg meglegyen s kifejtse hatását, betöltse hivatását. Nehogy azonban csalódásnak essünk áldozatul, a minden egyébnél fontosabb bánat felindítására a lehető legnagyobb gondot s megfelelő időt kell fordítanunk. Fontolgassuk evégből huzamosabban az okokat, amelyek a tökéletlen, illetőleg tökéletes bánat indítására legalkalmasabbak s főleg reánk leginkább hatnak. Rendesen három stációt kell azért lélekben megjárnunk. Az első a pokol, a második a mennyország s a harmadik a Golgota.
Ezt a módszert használta Borromei Szent Károly Milánó bíboros érseke is, midőn a gyónásra készült. Előzőleg azonban nem ritkán három álló órán térdein könyörgött Istenhez az igazi, őszinte bánat kegyelméért.