A bánatnak természetfelettinek kell lennie és pedig úgy eredetét, mint indító okát tekintve. Ugyanis minden üdvös cselekedetre s így a bánatra is az első lökést szükségképpen Isten segítő kegyelme adja meg.1 Hogy pedig az indító okoknak is Istenre kell valamiképpen vonatkozniuk s így természetfelettieknek kell lenniük, már többször emlegettük.
Börtönben ül a rab. Dühösen rázza láncait, átkozza bíráit. Bánja gonosztettét, mert őt ily nyomorúságos helyzetbe juttatta; siratja elvesztett szabadságát.
Betegágyon sínylődik az ifjú, akit erkölcstelen, kicsapongó élete megfosztott egészségétől s a boldog családi élet lehetőségétől. Keservesen bánkódik, mert nem élvezheti többé az életet.
Fiatal leány kétségbeesésében az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, mert könnyelmű ballépése kitudódott s most a társadalom őt kitagadja. Majdnem beleőrül szégyenébe, bánatába. Ámde mit ér mindezeknek bánata? Vajon méltókká s alkalmasokká teszi-e őket a szentségi feloldozásra, a bocsánatra?
Távolról sem. És ugyan miért? Mert mind a három esetben a bánat csupán természetes indító okokra támaszkodik. A felsoroltak voltaképpen nem a bűnt bánják, hanem csupán annak természetes rossz következményei felett keseregnek. Ha azonban az a gonosztevő azért bánná bűnét, mert ezt Isten a pokol örök börtönével fenyegeti; ha az ifjú sajnálná kicsapongó életét, mert ez őt a mennyország végnélküli élvezetétől fosztotta meg; ha a fiatal leány azért siránkoznék, mert mennyei jegyese, Jézus Krisztus előtt vallott szégyent s beszennyezett szívével már neki nem tetszik, akkor mind a háromnak bánata természetfeletti volna és Istent arra indítaná, hogy nekik a szentgyónásban mindent megbocsásson.
1 Lásd: Ker. Kis Könyvtár 16. sz. Az isteni malasztról. 13… lap.