Hogyan szerezhetjük meg a tökéletes szeretetet? Hogyan növelhetjük lelkünkben, úgyhogy csak belőle éljünk? Mert ha ez a szeretet igaz, akkor magába zárja az összes erények csíráját, valamennyinek tevékenységét intézi, természetesen a szükséges pillanatban, miként a hadvezér a maga katonáit:1 „A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”.2 Minden egyes lépés a szeretetben egy lépés az életszentség, az Istennel való egyesülés felé. Hogyan juthatunk el az életszentségnek ilyen tökéletességére? Hogyan őrizhetjük meg magunkban a szeretet erejét?
A szeretet különösen az Oltáriszentséggel, az egyesülés szentségével növekszik. Legközelebb részletesen tárgyalunk erről. Most azonban a szentségek hatásán kívül, saját közreműködésünk területén vizsgáljuk a kérdést.
A szeretet különösen jószándékunk megújításával marad éber, ezzel növekszik ereje. – Az Úr Jézus egyik szavát magyarázva jól mondják az egyházatyák, hogy a szándék a lélek szeme, mely egész életét Isten felé irányítja.3 Ha ez a szem tiszta és semmiféle emberi, teremtett akadály el nem homályosítja, akkor a lélek egész tevékenysége Istenre irányul.
Szükséges-e hogy mindig kifejezett legyen az a szándékunk, hogy mindent szeretetből, Isten dicsőségére akarunk cselekedni, vagyis hogy akaratát teljesítve az ő dicsőségét akarjuk szolgálni? Nem, ez nem szükséges és nem is lehetséges. – De a tapasztalat és a szentek tudománya megmutatta, milyen helyes és természetfeletti szempontból mennyire hasznos az a gyakorlat, ha gyakran megújítjuk jószándékunkat, hogy előbbre jussunk, haladjunk az Isten iránti szeretetben és az isteni életben.4 Miért? Mert a szándék tisztasága ébren tartja lelkünkben Isten jelenlétének tudatát és arra indítja, hogy egyedül őt keresse mindenben. Megakadályozza, hogy kíváncsiság, könnyelműség, hiúság, önszeretet, kevélység, nagyravágyás lopódzzék, szüremkedjek be cselekedeteinkbe és csökkentse érdemüket. Ha gyakran megújítjuk a tiszta szándékot, akkor ez Istenre bízza a lélek egész valóját és minden tevékenységét: szüntelenül újra meg újra felszítja és táplálja a lélekben az isteni szeretet tüzét és így minden egyes jócselekedettel, amelyet Istenért tesz és Istennel hoz kapcsolatba, növeli a lélek életét. Szalézi Szent Ferenc azt mondja: „Ha nagyon előre akarunk haladni a jámborságban, mindennap ajánljuk fel Istennek minden cselekedetünket. Mert ha így naponként megújítjuk felajánlásunkat, cselekedeteinkre kiárasztjuk a szeretet erejét és hatalmát és szívünket újra meg újra az isteni dicsőség szolgálatába állítjuk, ami által egyre jobban megszentelődik. Ezenkívül napjában százszor és százszor egyesüljünk az isteni szeretettel a röpimádságok, szívszárnyalások és lelki magányunk (a lelki összeszedettség) segítségével, mert ezek a gondolatok Isten felé röpítik lelkünket és állandóan reá irányítják, úgyhogy cselekedeteinket is magukkal ragadják. És elképzelhető volna-e, kérdezem, hogy ne Istenben és Istenért vinné véghez minden jócselekedetét az olyan lélek, aki minden pillanatban az isteni jóság felé szárnyal és szüntelenül a szeretet szavaival fohászkodik, hogy szívét állandóan a mennyei Atya keblén nyugtassa?”5
Gondunk legyen tehát arra, hogy állandóan csak Isten dicsőségére, az ő tetszésére, az ő kedvére cselekedjünk, hogy Krisztus imádsága szerint „megszenteltessék a mennyei Atya neve, jöjjön el országa a szívekben és teljesüljön az ő akarata”. Az olyan lelket, aki így Isten felé fordult, teljesen elárasztja a szeretet, mert minden lépéssel mélyebbre hatol az isteni szeretetben, melyben mindig megújítja cselekedeteit. Akkor a szeretet lesz a lélek nehézkedési ereje, amely egyre növekvő hatalommal készteti, hogy nagylelkűen és hűségesen szolgáljon Istennek: „Az én nehézkedési erőm a szeretet”.6 Ez magyarázza meg a léleknek azt a készségét, mellyel Isten szolgálatára adja magát és keresi dicsősége érdekeit. Ez az igazi jámborság, devotio. Mit jelent ez a szó? A latin devovere kifejezés megmagyarázza: azt jelenti, hogy Isten szolgálatára ajánljuk, szenteljük magunkat és szívesen látjuk el ezt a szolgálatot. A jámborság nemcsak azt jelenti, hogy Krisztusnak vagyunk szentelve a keresztség óta, hanem azt is, hogy készséggel és szívesen ajánljuk fel szolgálatára és Atyja dicsőségére minden erőnket, minden cselekedetünket.7 Az Egyház is gyakran kéri ezt számunkra: „Mindenható örök Isten, tedd, hogy irántad mindig hódoló akarattal viselkedjünk és felségednek mindig őszinte szívvel szolgáljunk”.8 Másutt pedig azt kéri: úgy hódoljunk Istennek, hogy „jótettekkel áldozzunk nevének”.9
Ha tevékenységünknek nincs más forrása, mint a kegyelem, ha nincs más célja, mint Isten akaratának teljesítése, aki gyermekeivé fogadott bennünket, nincs más végső rugója, mint az Isten iránti szeretet és dicsőségének érdeke, – Szent Pál szerint akkor „élünk méltón az Istenhez, akkor leszünk mindenben tetszésére, akkor hozunk gyümölcsöt minden jócselekedetben és gyarapodunk az Isten megismerése által”.10
Ez legyen eszményünk! Akkor megvalósítjuk Jézus parancsát, amely a legnagyobb valamennyi között és amely legjobban összefoglalja a természetfeletti életet: „Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből”.11
1 Szalézi Szent Ferenc: Filótea, 3. könyv, 1. fej. Chantal Szent Janka-Franciska a következőket írta a szent ezen szavairól: „Az isteni jóság tökéletes szeretetet adott ebbe a szent lélekbe. Ő maga mondja: A szeretet az összes erények kíséretével vonul be a lélekbe. Az bizonyos, hogy ő csodálatosan rendbeszedte és elhelyezte őket a maga szívében. Mindegyiknek megvolt az őt megillető méltósága és tekintélye: egyik sem kezdett semmit a másik nélkül. Mert ő világosan látta, milyen működés felel meg mindegyiknek és milyen tökéletességi fokon állanak. És adódó alkalommal mindegyik meghozta a maga gyümölcsét abban a mértékben, ahogyan a szeretet kívánta, szelíden és feltűnés nélkül”. Levele P. Jean de S. Françoishoz. Abrégé de l’esprit intérieur… de la Visitation, Rouen. Cabut, 1744. 95. l.
2 1Kor 13,7
3 Oculum hic accipere debemus ipsam intentionem, qua facimus, quidquid facimus: quae si munda fuerit et recta et illud aspiciens, quod aspiciendum est, omnia bona opera nostra, quae secundum eam operamur, necesse est bona sint. Szent Ágoston: Liber II. in posterior, partem sermonis Domini in monte, c. 13 n. 45. – Quid enim per oculum exprimitur, nisi opus suum praeveniens cordis intentio? Quae priusquam se in actione exerceat, hoc jam, quod appetit, contemplatur. Et quid appellatione corporis designatur, nisi unaquaeque actio, quae intentionem suam quasi intuentem sequitur? Lucerna itaque corporis est oculus, quia per bonae intentionis radium merita illustrantur actionis. Szent Gergely: Moralia, liber 28. c. 11. n. 30. Vö. Beda Venerabilis: In Lucae Evang. Expositio, liber 4. c. 11. – Szent Tamás: I-II., q. 12. a. 1. ad 1. et 2.
4 Itt nem arról beszélünk, ami szorosan véve szükséges ahhoz, hogy valamely cselekedet érdemszerző legyen, hanem a tökéletesség fejlődéséről beszélünk. – „Szándékaink kihalnak, ha újra fel nem támasztjuk őket” – mondja valahol Bossuet. Gyakorlatilag a szándék egy keresztvetéssel, egy röpimádsággal, egy Isten felé irányuló szívszárnyalással is megújítható.
5 Traité de l’amour de Dieu, 12. könyv, 9. fej.
6 Szent Ágoston Vallomásai, 13. könyv, 9. fej.
7 Devotio est quidam voluntatis actus ad hoc, quod homo prompte se tradat ad divinum obsequium. „A jámborság olyan akarati elhatározás, mellyel az ember készségesen átadja magát az isteni szolgálatra.” Szent Tamás: II-II., q. 82 a. 3.
8 A húsvét utáni 6. vasárnap könyörgése.
9 A pünkösd utáni 21. vasárnap könyörgése.
10 Kol 1,10
11 Mk 12,30