A trienti zsinat ezt tanítja erről a kérdésről: „Ha már megtisztultunk és Isten barátai és családjának tagjai lettünk (a megszentelő kegyelemmel), napról-napra megújulunk, mint Szent Pál mondja, erényről-erényre haladva… Isten és az Egyház parancsainak megtartásával megerősödünk az igazságban, melyet Jézus Krisztus kegyelmével nyertünk el. A hit együtt működik jócselekedeteinkkel és így előrehaladunk a kegyelemben, amely igazakká tesz bennünket Isten szemében. Mert írva van: Az igaz (vagyis aki a megszentelő kegyelemmel Isten barátságában él), egyre igazabb legyen. Továbbá: Növekedjetek az igazságban mindhalálig. A kegyelemnek ezt a megerősödését kéri az Egyház, amikor (pünkösd után a XIII. vasárnap) így imádkozik Istenhez: Növeld bennünk a hitet, reményt és a szeretetet.”1
Mint tudjuk, a szent zsinat szerint jócselekedeteinken kívül az erények, különösen az isteni erények gyakorlása a forrása előrehaladásunknak, lelkiéletünk fejlődésének, melynek a kegyelem az alapja.
Hogyan valósul meg ez a fejlődés? Elsősorban a jócselekedetekkel. Említettük, hogy minden, a kegyelem állapotában és az isteni szeretet indítására véghezvitt jócselekedet érdemszerző. „Bármilyen érdemszerző cselekedettel erősödik bennünk a kegyelem”, – mondja Szent Tamás.2 A kegyelem állapotában élő lélek jócselekedetei nemcsak istengyermekségünk gyümölcsei és megnyilvánulásai, hanem, mint a trienti zsinat mondja, egyúttal a megigazulást is növelik bennünk, mely kedvessé tesz bennünket Isten előtt.3 Tehát amennyire szaporodnak jócselekedeteink, abban a mértékben növekszik a kegyelem is: erősebb, hatalmasabb lesz, akárcsak vele együtt a szeretet. Vele együtt nagyobbodik az eljövendő dicsőség is, amely nem más, mint a földön elért kegyelmi fokozat kiteljesülése a mennyben.4 Ezért idézi a szent zsinat Szent Pál szavait: „Legyetek állhatatosak és rendíthetetlenek; cselekedjetek mindig többet az Úrért, tudván, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban”.5
De különösen az erények gyakorlásával fejlődik a kegyelmi élet.
Tudjuk, hogy az emberi természetből fakadnak bizonyos tehetségek: értelem, akarat, érzelem, képzelet, amelyek cselekvés forrásai, a tevékenység erői bennünk. Ezek teszik lehetővé, hogy teljesen emberi módon cselekedjünk. Nélkülük az ember nem tökéletes a maga egyedi, emberi valóságában.
Valami hasonló állapítható meg a természetfeletti életben is. A megszentelő kegyelem átalakítja lelkünket, mintegy új életet kölcsönöz neki, és „új teremtményekké”, Isten gyermekeivé tesz bennünket. – Isten, aki mindent bölcsen rendez el és bőkezűen osztja szét ajándékait, ennek az életnek is adott tehetségeket, melyek új mivoltának megfelelően képessé teszik arra, hogy természetfeletti célja elérésére cselekedhessék, vagyis úgy mint Isten gyermeke, aki Krisztus örökségét várja az örök boldogságban. – Ezek a tehetségek a belénk öntött természetfeletti erények.
Azért nevezzük őket erényeknek (a latin virtus = erő szó után), mivel cselekvési készségek, a tevékenység forrásai, erők, amelyek állandó szokásként bennünk maradnak és a szükséges pillanatban működésbe lépve készséggel, könnyen és szívesen keltik életre bennünk az Istennek tetsző cselekedeteket. – Mivel pedig ezek a tevékenység erői nem bennünk fakadnak és mivel olyan cél elérésére indítanak, mely felülmúlja természetünk igényeit és meghaladja erőit, azért természetfeletti erényeknek nevezzük őket. – Végül a belénköntött szó azt jelenti, hogy közvetlenül maga Isten oltotta őket lelkünkbe a keresztség napján, a megszentelő kegyelemmel együtt.
A kegyelemmel Isten gyermekei vagyunk: a belénköntött természetfeletti erényekkel Isten gyermekeiként tudunk cselekedni, természetfeletti célunkhoz méltó tetteket tudunk véghezvinni.
Különbséget kell tennünk a belénköntött és a természetes erények között. Az utóbbiak olyan tulajdonságok, „szokások”, amelyeket még a hitetlen is elsajátíthat és kifejleszthet magában, személyes törekvései és ismételt cselekedetei révén. Ilyenek a bátorság, erősség, okosság, igazságosság, szelídség, becsületesség, őszinteség. Ezek természetes készségek, amelyek ápolással és gyakorlással szerzett szokásokká válnak. Természetes életünket tökéletesítik és szépítik az értelem vagy a természetes erkölcs rendjében.6
Egy hasonlat megvilágítja a szerzett természetes erények mivoltát. Ha több idegen nyelvet tudunk, ezt a tudást nem születésünkkel kaptuk: ismételt gyakorlással és igyekezettel sajátítottuk el. De ha már megszereztük, a tudás szokássá, erővé változott bennünk, mely az akarat legkisebb parancsára is rendelkezésünkre áll. Amikor akarjuk, nehézség nélkül beszélünk ezeken a nyelveken. Ugyanígy van azzal is, aki zenét tanul. Bármikor megakadályozhatja tudásának érvényesülését, de maga a tudás, mint szokássá vált készség, megmarad benne. Amikor aztán a művész akarja, kezébe veszi a vonót vagy leül a zongora mellé és ugyanolyan könnyedséggel játszik, mint ahogy mások kinyitják a szemüket vagy járnak stb. Ebből egyúttal az is nyilvánvaló, hogy a szerzett természetes erényt, mint minden szerzett szokást, állandóan ápolni kell, hogy ki ne vesszék. Ez pedig csak ugyanazzal a módszerrel lehetséges, mint amellyel keletkezett, vagyis a gyakorlással.
A belénköntött, természetfeletti erények más természetűek. – Először is természetünk fölé emelnek bennünket. Igaz ugyan, hogy ugyanazokkal a tehetségekkel gyakoroljuk őket, amelyekkel a természet ajándékozott meg bennünket (értelem és akarat), de a kegyelem ezeket a lelkitehetségeket felmagasztalta, ha szabad így kifejezni: isteni magaslatra emelte, hogy ezeknek az erényeknek megnyilvánulásai arányban álljanak természetfeletti célunkkal. – Továbbá nem személyes igyekezetünkkel szerezzük őket, hanem Isten ülteti el bennünk csírájukat a kegyelemmel, melynek kíséretét alkotják.
1 Sess. VI., cap. 10.
2 Quodlibet actu meritorio meretur augmentum gratiae. I-II. q. 114. a. 8.
3 Si quis dixerit justitiam acceptam non conservari atque etiam augeri coram Deo per bona opera, sed opera ipsa fructus solummodo et signa esse justificationis acceptae, non autem ipsius augendae causam, anathema sit. Sess. VI., can. 24
4 Si quis dixerit… ipsum (hominem) justificatum bonis operibus, quae ab eo per Dei gratiam et Jesu Christi meritum, cujus vivum membrum est, fiunt, non vere mereri augmentum gratiae, vitam aeternam et ipsius vitae aeternae, si tamen in gratia decesserit, consecutionem atque etiam gloriae augmentum, anathema sit. Sess. VI., can. 32.
5 Sess. VI., cap. 16. Vö. 1Kor 15,58
6 Vö. Szent Tamás I-II., q. 110. a. 3.