Minden élet nemcsak arra törekszik, hogy olyan sajátos cselekedetekben nyilvánuljon, amelyek belső életelvéből fakadnak, hanem arra is, hogy növekedjék, előrehaladjon, kifejlődjék, tökéletesedjék. A világra jött gyermek nem marad mindig gyermek: természetének törvénye folytán férfivá érik.1
A természetfeletti élet sem kivétel e szabály alól. Ha az Úr Jézus akarta volna, megtehette volna, hogy egy pillanat alatt akaratunk egyetlen beleegyezésével a szentségnek és dicsőségnek olyan fokára állítson bennünket, amilyent nekünk szánt. Így tett az angyalokkal. – De ő nem ezt akarta. Mert bár az ő érdemei minden szentségnek eredete és az ő kegyelme minden természetfeletti élet forrása, mégis úgy rendelkezett, hogy mi is kivegyük részünket lelki tökéletesedésünk és előrehaladásunk munkájából. Ezért adja nekünk azt az időt, amit itt a földön töltünk a hitben. Mint láttuk, legelőször is el kell távolítanunk azokat az akadályokat, melyek meggátolják bennünk az isteni életet. Ugyanakkor azonban ennek az életnek kialakításán is kell dolgoznunk mindaddig, míg a halál pillanatában el nem érjük végső célunkat. Ez Szent Pál gondolata: „Krisztus nagykorúságának elérése”.
Ugyanez az apostol azonban azt is hangsúlyozza, mennyire szükséges ez a fejlődés, ez az előrehaladás és hogyan kell megvalósítanunk. Miután azt mondotta: „Járjunk az igazság útján szeretetben”, rögtön hozzáteszi: „Mindenképpen növekedjünk őhozzá, Krisztushoz, aki a fej”.2
Az előző fejezetben láttuk, mit ért Szent Pál azon, hogy „igazságban és szeretetben” éljünk. Kimutattuk, hogy ezek a szavak tartalmazzák azt az alapelvet, amely szerint cselekednünk kell, hogy életünk természetfeletti legyen: vagyis, hogy egyesüljünk Krisztus Jézussal a megszentelő kegyelem által, és minden emberi cselekedetünk Atyja dicsőségét szolgálja a szeretet által. A bennünk lakozó isteni életnek ez a legfőbb törvénye.
Lássuk most, hogy ennek az életnek, amelynek csíráját a keresztségben kaptuk, hogyan kell kifejlődnie és kiteljesednie, amennyiben ez rajtunk áll.
Ez fontos kérdés. – Krisztus Jézus egész életét Atyja dicsőségére szentelte, mindig az ő akaratát teljesítette. „Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, ki engem küldött.”3 Ez minden vágya. Mikor befejezi életét, azt mondja Atyjának, hogy betöltötte küldetését, megdicsőítette Atyját: „Én téged megdicsőítettelek a földön”.4 Isteni Szíve vágya, hogy példája szerint mi is szolgáljuk Atyja dicsőségét. Mit jelent ez számunkra?
Az Úr Jézus mondja: „Sok gyümölcsöt hozzunk”, hogy tökéletességünk ne legyen középszerű, hanem erős legyen természetfeletti életünk. „Azáltal dicsőíttetik meg az én Atyám, ha sok gyümölcsöt hoztok.”5 Nem ezért jött-e Jézus, nem ezért adta-e vérét, nem ezért részesített-e bennünket végtelen érdemeiben? „Én azért jöttem, hogy éltünk legyen és minél több legyen.”6 Mint a szamariai asszony, akinek kinyilatkoztatta az „isteni ajándék” magasztosságát, kérjük mi is, hogy „élő vizet” adjon nekünk. Kérjük, tanítson meg Egyháza által arra, milyen forrásokból kell merítenünk, hogy rátaláljunk erre a bőséges vízre, mely az Atyjának tetsző élet és szentség számos gyümölcsét termi bennünk és szüntelenül oltja szomjúságunkat az örök életig.
Isteni életünk fejlődésének legfőbb forrásai a szentségek. Ezek lelkünkben ex opere operato működnek, mint ahogyan a nap ontja magából a világosságot és a meleget. Csak az szükséges, hogy ne vessünk gátat magunkban működésük elé. Az összes szentségek közül az Oltáriszentség gyarapítja lelkünkben legjobban az isteni életet, mert benne magát Krisztust fogadjuk. Magából az élő víz forrásából iszunk.
1 „Hogy ne legyünk már ingatag gyermekek”, Ef 4,14; „midőn férfiúvá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók”. 1Kor 13,11
2 Ef 4,15
3 Jn 5,30; 6,38
4 Uo. 17,4
5 Uo. 15,8
6 Uo. 10,10