A kegyelem nagysága is változik a lelkekben. – Mint említettük, igaz, hogy csak egyetlen egy példaképe van az életszentségnek, valamint a kegyelemnek és az életnek is csak egy forrása van: Krisztus Jézus. Tulajdonképpen a megigazulás és az örök boldogság is alapjában és lényegében mindenki számára ugyanaz: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”, – mondja Szent Pál.1
De miként mindazok, akiknek emberi természetük van, különböző tulajdonságokkal vannak felruházva, ugyanúgy Isten is szabadon osztja szét természetfeletti ajándékait, bölcsességének szándéka szerint. „A kegyelmet mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta.”2 Krisztus nyájában minden juhnak megvan a maga külön neve a kegyelem szerint: „A jó pásztor ismeri juhait és nevükön szólítja őket”, – mondotta Jézus.3 Mint ahogy a Teremtő is „megszámlálja a csillagok sokaságát és mindannyiukat nevén szólítja”.4 „A kegyelmek ugyan különfélék, de ugyanaz a Lélek, – mondja Szent Pál. – És a szolgálatok is különfélék, de ugyanaz az Úr. És az erőnyilvánulások is különfélék, de ugyanaz az Isten, ki mindezt mindenkiben cselekszi… Egyiknek ugyan bölcsesség beszéde adatik a Lélek által, a másiknak meg tudomány beszéde ugyanazon Lélek szerint; ennek hit ugyanabban a Lélekben; annak gyógyítások adománya ugyanazon egy Lélek által; ennek csodatevő hatalom, annak prófétálás, ennek a szellemek megítélése, annak nyelvek nemei, amannak beszédek értelmezése. Mindezeket pedig egy és ugyanaz a Lélek műveli, kinek-kinek úgy adván részt, ahogy akarja”.5
Minden lélek a maga sajátos módján felel meg az isteni gondolatnak. Mindegyikünk értékesíti a szabad belátására bízott tehetségeket és természetének megfelelően vési ki magában Krisztus vonásait.
Ezért a Szentlélek végtelenül gyengéd és finom működésére mindegyikünk lelkének iparkodnia kell, hogy a maga egyéni tevékenységével, melyet a kegyelem felmagasztal és átalakít, megvalósítsa az isteni mintaképet. Ezáltal valósul meg az az összhangzó sokféleség, melynél fogva „csodálatos az Isten az ő szentjeiben”.6 Isten valamennyiünkben megtalálja a maga dicsőségét, de mégis mindegyikükről külön is elmondhatjuk az Egyházzal: „Nem akadt dicsőségben hozzá hasonló; megtartotta a Magasságbeli parancsát.”7 Szalézi Szent Ferenc szentségének ragyogása nem ugyanolyan, mint Assisi Szent Ferencé. Szent Gertrud vagy Szent Terézia lelkének ragyogása az égben bizonyára különbözik Mária Magdolnáétól.
Az isteni Lélek minden szentben tiszteletben tartotta a természet különös vonásait, melyeket a teremtéskor nyertek. A kegyelem csak átalakította őket, hozzájuk csatolta a természetfeletti rend sajátos ajándékait. A lélek a Szentlélektől vezetve, akit az Egyház Digitus paternae dextrae-nek, „az Atya jobbkeze ujjának” nevez,8 a maga részéről megfelelt ezeknek az ajándékoknak. Ezáltal lett szent. Bizonyára elragadó látvány lesz majd számunkra, ha az égben szemlélhetjük azokat a csodákat, melyekkel Krisztus kegyelme beragyogta emberi természetünk oly sokszínű változatosságát.
Bármilyen nagy is azonban a szentek ragyogása, bármilyen csodálatos is az Istennel való egyesülésük, mindegyikük szentségének legelső forrása mégis csak az istenfiúság kegyelme volt. Említettük már, de újra hangsúlyozzuk: Isten összes kegyelmeinek és ajándékainak sorozatában a legelső láncszem az a jóságos isteni tekintet, amellyel minket eleve arra szemelt ki, hogy a kegyelemmel gyermekei legyünk Krisztus Jézusban. Ez Isten irántunk tanúsított minden irgalmasságának hajnalhasadása. A fogadottfiúság e kegyelmében, melyet Jézustól kaptunk és a keresztségben nyertünk el, kapcsolódik Istennek mindegyikünk iránt tanúsított minden jóindulata és figyelmessége. „Ó, bárcsak megismernénk Isten ajándékát!” Bárcsak megértenénk, mi az ára ennek a kegyelemnek, amely a nélkül, hogy megváltoztatná természetünket, Isten gyermekeivé tesz bennünket és lehetővé teszi, hogy Isten gyermekeiként éljünk, az örök boldogság reményében! Nélküle, mint láttuk, a természetes élet terméketlen a mennyei boldogság elnyerésére, legyen bár még oly gazdag adottságokkal, ragyogó tettekkel vagy vakító lángésszel megáldva.
Ezért írhatta Szent Tamás, hogy „egyetlen kegyelem többet ér a léleknek, mint a világegyetem minden gazdagsága”.9 Nem jelentette-e ki maga Jézus is ugyanezt? Kimondja, hogy mit sem használ az embernek, ha megnyeri a világot, elnyeri nagyrabecsülését, de örökre ki van zárva országából, mert elvesztette kegyelmét. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Vagy mit adhat az ember cserébe lelkéért?”10 A kegyelem igazi életünk forrása, a jövendő dicsőség magva, a boldog örökkévalóság igazi csírája.
Most már megértjük, milyen megbecsülhetetlenül nagy kincs lelkünkben a megszentelő kegyelem. Drágagyöngy, mely minden ragyogását Jézus vérétől kapta. – Megértjük, miért mondott isteni Megváltónk olyan rettenetes átkot azokra, akik botránkoztatásukkal bűnbe rántanak egy lelket és elrabolják tőle a kegyelem életét: „Jobb annak, ha malomkövet kötnek nyakára, és a tengerbe lökik”.11 Megértjük azt is, miért olyan kedvesek Jézus előtt azok, akik egy életet töltöttek le munkában, imádságban, bűnbánatban vagy engesztelésben a bűnösök megtéréséért, hogy ők is elnyerjék a kegyelmet. Isteni Megváltónk egyszer megmutatott egy lelket Sziénai Szent Katalinnak, aki imádságával és türelmével kiérdemelte neki az üdvösséget. „Oly nagy volt e lélek szépsége, – beszéli el gyóntatója, Boldog Rajmund, – hogy szóval nem lehet kifejezni.” Pedig ez a lélek még nem öltözött az Isten boldogító színe látásának dicsőségébe: még csak a keresztségi kegyelem fényében ragyogott. Az Úr Jézus így szólt a szenthez: „Íme, általad nyertem vissza ezt az elveszett lelket”. Majd hozzátette: „Nem látod-e, milyen kedves és szép? Ki ne vállalna hát érte bármilyen szenvedést, ha megnyerhet egy ilyen csodálatos teremtményt?… Azért mutattam meg neked ezt a lelket, hogy még lángolóbb vággyal törekedjél biztosítani a lelkek üdvösségét és kegyelmemmel másokat is buzdíts erre a tevékenységre”.12
Féltékenyen őrizzük tehát magunkban az isteni kegyelmet. Gondosan távolítsunk el mindent, ami kisebbítené vagy védtelenné tehetné a sátán halálos csapásaival szemben. Szándékosan ne álljunk ellene a Szentlélek működésének, aki bennünk lakik és szűntelenül Isten dicsőségére akarja irányítani cselekedeteinket. Lelkünk „gyökerezzék meg a szeretetben”, mint Szent Pál mondja.13 Ha megvan benne a megszentelő kegyelemnek és a szeretetnek ez az isteni „gyökere”, termései az élet gyümölcsei lesznek. Maradjunk egyek Krisztus Jézussal a kegyelemben és a szeretetben, mint a szőlővessző és a tőke. „Gyökerezzenek meg Krisztusban”, – mondja továbbá az Apostol.14 A keresztség „beoltott Krisztusba”15 s azóta bennünk kering az isteni nedv. Általa vihetjük végbe összes cselekedeteinket isteni módon, mivel belső forrásuk is isteni.
És ha ez a forrás annyira megduzzad bennünk, hogy életünk egyetlen táplálója lesz és minden tettünk belőle fakad, akkor megvalósítjuk Szent Pál szavait: „Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem”.16 Élek ugyan, azaz kifejtem emberi és személyes tevékenységemet, de tulajdonképpen Krisztus él bennem, mert minden saját tevékenységem, egész személyes életem alapja Krisztus kegyelme. Mindenem tőle van a kegyelem útján, minden Atyjához száll vissza a szeretetben: „Istennek élek, Jézus Krisztusban”.17
Jegyzet. Tudhatjuk-e, hogy a kegyelem állapotában vagyunk, Istennel barátságban élünk? – Feltétlen tudással, mely a kételkedésnek még árnyékát is kizárná, nem. De remélhetjük, sőt kell is remélnünk, hogy megvan lelkünkben a kegyelem, ha lelkiismeretünk nem vádol halálos bűnről és ha őszintén, szilárdan eltökélt jószándékkal iparkodunk Istennek szolgálni. Ezt az utóbbi ismertetőjelet Pazzi Szent Magdolna írja le írásaiban. A nemes, Isten sugallatai iránt fogékony lelkeknél néha maga a Szentlélek tanúskodik erről: „Maga a Szentlélek tesz tanúbizonyságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk”. Van tehát némi gyakorlati bizonyosság, mely ugyan nem zárja ki a félelmet, de mégis elég ahhoz, hogy bizalommal éljük azt az isteni életet, melyre Isten hív bennünket és hogy megízleljük azt a mélységes örömet, amely arra a gondolatra fakad a lélekben, hogy Jézus által, Jézussal és Jézusban a mennyei Atya kedvét találja bennünk.
1 Ef 4,5
2 Ef 4,7
3 Jn 10,3
4 Zsolt 146,4. Vö. Bar 3,34-35: „A csillagok örömmel ragyognak őrhelyükön; ha hívja őket, azt mondják: Itt vagyunk! – és készséggel ragyognak alkotójuknak.”
5 1Kor 12,4-11.
6 Zsolt 67,36. A Vulgata szövegének szószerinti fordítása: Mirabilis Deus in sanctis suis (A ford.)
7 A szent hitvallók zsolozsmájából – Sir 44,20
8 A Veni Creator-himnuszban.
9 Bonum gratiae unius majus est, quam bonum totius universi. I-II., q. 113. a. 9. ad 2.
10 Mt 16,26
11 Lk 17,2
12 Capuai Boldog Rajmund: Sziénai Szent Katalin élete.
13 Ef 3,17
14 Kol 2,7
15 Róm 11,16
16 Gal 2,20
17 Róm 6,11