Cselekedeteink legfőbb jellemzője az igazság; cselekedeteinknek meg kell egyezniök 1. eszes emberi természetünkkel; kegyelem és természet összhangja. 2. Meg kell egyezniök egyéniségünkkel és 3. élethivatásunkkal.
Ismerjük Szent Pál ezen szavait az efezusiakhoz írt leveléből: „Járjunk az igazság útján szeretetben”.1 Álljunk meg egy kissé e szavaknál: Látni fogjuk, hogy az Apostol ezekkel a szavakkal írja le azt az alapvető törvényt, amely a kegyelmi rendben irányítja természetfeletti tevékenységünket.
„Járjunk az igazság útján szeretetben”, – más szóval annyit jelent, hogy a természetfeletti életnek emberi cselekedeteinkre kell reáépülnie, melyeket a megszentelő kegyelem éltet és a szeretet kapcsol össze Istennel.
A latin kifejezés: facientes, azt jelenti, hogy cselekedetek szükségesek. Nincs szükség e kérdés hosszas tárgyalására. Minden életnek tevékenységben, cselekedetekben kell megnyilvánulnia. A hit, a természetfeletti élet alapja is holt cselekedetek nélkül: „A hit, ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában”.2 Ezt Szent Jakab apostol írja. Szent Pál pedig, aki szüntelenül beszél arról, hogy milyen gazdagok vagyunk az Úr Jézusban, határozottan kijelenti, hogy Krisztus csak „azoknak lett örök üdvösség oka, akik neki engedelmeskedne”.3 Ha őszintén akarunk tetszeni Istennek, hallgassuk meg, mit mond Krisztus: „Ha engem szerettek, parancsaimat tartsátok meg”.4 Mert „nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi”.5 Erre akar rávezetni minket Krisztus. Megvált, megtisztít bennünket, hogy életéből élve és Lelkétől eltelve cselekedeteink méltók legyenek hozzá és Atyjához.6 Ezt várja tőlünk.
De milyenek legyenek cselekedeteink? Milyen legyen természetük és jellegük? „Igaz cselekedetek” legyenek. – Mit ért ezen Szent Pál? Igazat mondani azt jelenti, hogy úgy beszélünk, ahogyan gondolkodunk. Igazi, valódi valami akkor, ha igazán az, aminek természete szerint lennie kell. Például az aranyat akkor mondjuk igazinak, amikor megvannak benne mindazok a tulajdonságok, amelyekről tudjuk, hogy e fém természetéhez tartoznak. Az arany azonban hamis, amikor csak látszólag arany, de nincsenek meg benne az arany tulajdonságai: vagyis aminek látszik, az nem egyezik meg azzal, aminek lennie kellene természetének ismert alkotóelemei szerint. – Az emberi cselekedet akkor igaz, ha valóban megfelel emberi természetünknek, vagyis az ésszel, akarattal, szabadsággal megáldott teremtménynek. Az igazság útján kell járnunk, – mondja Szent Pál, – vagyis cselekedeteinknek meg kell felelniök emberi természetünknek. Tehát minden olyan cselekedet, mely ellenkezik vele, nem felel meg eszes természetünknek, hamis, hazug cselekedet. Nem vagyunk élettelen szobrok, még kevésbé gépek, bár angyalok sem. Emberek vagyunk. Isten azt akarja, hogy cselekedeteink emberi cselekedetek legyenek, melyeket szabad teremtmény visz végbe, aki ésszel megvilágosított akarattal rendelkezik.
Nézzünk körül a világegyetemben. Isten csak akkor találja meg dicsőségét minden teremtményben, ha összhangban vannak azokkal a törvényekkel, melyek természetüket irányítják.
Az ég csillagai hallgatagon dicsérik Istent összhangzó pályájukon, a mérhetetlen térben: „Isten dicsőségét beszélik az egek”.7 A tenger vizei „nem léphetik át azt a határt, melyet Isten kiszabott nekik”.8 „Szilárd alapokra helyezted a földet.”9 A növények virágot és termést hoznak nemüknek és az évszakoknak megfelelően. Az állatok követik a Teremtőtől beléjük oltott ösztönt. Minden létezőnek megvan a maga sajátos törvénye, amely szabályozza életét. Ez a törvény Isten hatalmát és bölcsességét hirdeti, úgyhogy állandó dicsőítő ének Isten dicsőségére: „Uram, mi Urunk, mily csodálatos az egész világon a te neved!”10 Végül az embernek, akit az Úr a teremtés királyává tett, akinek „lába alá vetett mindeneket”,11 szintén megvannak a maga törvényei, amelyek természetét és mint eszes teremtménynek cselekedeteit is szabályozzák. Mint minden teremtményt, az embert is azért teremtette Isten, hogy őt dicsőítse. De csak akkor dicsőítheti, ha természetével megegyezően cselekszik. Az ember így valósítja meg azt az eszményt, melyet Isten megalkotott, midőn megteremtette; ezzel dicsőíti őt és ezzel lesz kedves előtte.
Az ember azonban természeténél fogva értelmes lény. Nem cselekedhetik pusztán ösztöne szerint, mint az oktalan állat: éppen az különbözteti meg a többi teremtett földi lénytől, hogy értelme és szabadakarata van. Tehát az értelemnek kell uralkodnia az emberben, de mivel teremtmény, ennek is alá kell magát vetnie az isteni akaratnak, amelytől függ, és amely a természettörvényben és a tételes törvényekben nyilatkozik meg.
Hogy minden emberi tevékenység „igaz” legyen, – már pedig ez a legelső feltétele annak, hogy kedves legyen Isten előtt, – ennek a tevékenységnek meg kell egyeznie az eszes, szabad teremtmény természetével, mely alá van vetve az isteni akaratnak. Különben nem felel meg természetünknek és e természetből következő tulajdonságoknak, sem azoknak a törvényeknek, melyek ezt a természetet irányítják: tehát hazug.
Ne felejtsük el, hogy a természettörvény lényeges eleme a vallásnak. Istennek nem kellett engem megteremtenie. De ha már megteremtett, teremtmény vagyok és az is maradok. Azok a kötelezettségek, melyek teremtményi mivoltomból számomra következnek, megmásíthatatlanok. Például nem képzelhető el, hogy teremthető volna olyan ember, akinek szabad volna káromolnia Teremtőjét.
Hogy tehát emberi cselekedeteink kedvesek legyenek Isten szemében, ezeknek a cselekedeteknek teljesen szabadoknak, természetünkkel és végső célunkkal összhangzóknak és következésképpen erkölcsileg jóknak kell lenniök: „Aki azt mondja, hogy ismeri az Istent és parancsait nem tartja meg, az hazug és abban nincsen igazság”.12
Ha azt akarjuk, hogy cselekedeteink keresztényiek legyenek, előbb emberieknek kell lenniök. És ez nagyon fontos. Kétségtelen, hogy a tökéletes keresztény ember szükségképpen emberi kötelességeit is teljesíti, mert az evangélium törvénye magában foglalja és tökéletesíti a természettörvényt. Mégis vannak olyan keresztény lelkek, vagy talán helyesebben: akik keresztényeknek mondják magukat, – még pedig nem csupán az egyszerű hívek között, hanem még az apácák, szerzetesek, papok között is, – akik az aggályosságig pontosan végzik azokat a jámbor gyakorlatokat, melyeket maguk választottak és ugyanakkor nem teljesítik a természettörvény bizonyos parancsait. Az ilyen lelkek nagy gondot fordítanak arra, hogy semmit se mulasszanak el ájtatossági gyakorlataikból. Helyes. De például ugyanakkor nem rettennek vissza attól, hogy csorbítsák felebarátjuk jóhírét, vagy hogy hazudjanak. Nem tartják meg az adott szót, elferdítik mások gondolatait, nem tartják tiszteletben az irodalmi vagy a művészi tulajdonjogot, néha az igazságosság rovására halogatják az adósság visszafizetését, nem tartják meg pontosan a szerződés feltételeit.
Ezek a lelkek, akikben Gladstone, a híres angol államférfi szavai szerint „a vallásosság elhomályosítja az erkölcsiséget”,13 nem értették meg Szent Pál felszólítását: „járjunk az igazság útján”. Lelkiéletük következetlen, „hamis”. Lehet, hogy ez a „hamisság” sok lélekben nem tudatos, de azért nem kevésbé veszedelmes, mert Isten az ilyen lelkekben nem találja meg azt a rendet, amelynek akarata szerint uralkodnia kell minden művében.
Tehát „igazaknak” kell lennünk. A kegyelem működése erre az alapra épül. Tudjuk, hogy a kegyelem nem rontja le a természetet. A kegyelem új, természetfeletti cselekedeteink forrása és alapja, melyet istenfiúságunk által kaptunk, mint „új teremtmények”, feltételezi a természetest és a belőle származó sajátos cselekedeteket. Kegyelem és természet egyáltalában nem ütközik össze, hanem amennyiben az utóbbi jó és romlatlan, egymással összhangzásban vannak, mindegyik megtartja sajátos jellegét és szépségét.
Nézzük, mi ment végbe Krisztus Jézusban. Mindig, mindenben őt kell szem előtt tartanunk. Nem ő-e minden életszentség példaképe? Krisztus Isten és ember. Istenfiúságából fakad összes cselekedeteinek isteni értéke. De ember is, tökéletes ember. Bár emberi természete kimondhatatlanul fenséges módon egyesült az Ige isteni személyével, egyáltalában nem vesztette el meghatározott tevékenységét, sajátos cselekvésmódját. Ez a természet a szó szoros értelmében vett emberi cselekedetek forrása volt. Krisztus imádkozott, dolgozott, evett, szenvedett, pihent: mindmegannyi emberi cselekedet, mely bizonyította, hogy az Úr Jézus valóban ember volt. Sőt azt merjük állítani, hogy senki sem volt annyira ember, mint ő, mert az ő emberi természete hasonlíthatatlanul tökéletes volt, csakhogy benne az emberi természet az istenségben élt.
Valami hasonló történik bennünk is: a kegyelem nem nyomja el, nem forgatja fel a természetet sem lényegében, sem jótulajdonságaiban. Kétségtelen, hogy új életsíkot épít rá, mely végtelenül felülmúlja természetes életünket. Mélyreható változás ment végbe bennünk, mind a cél szempontjából, mely természetfelettivé változott, mind azon erők szempontjából, melyek e cél elérésére szolgálnak. De természetünket nem zavarta meg, nem kisebbítette.14 Emberi természetünknek, melyet azonban most már a kegyelem ékesít, továbbra is saját lelkitehetségeivel: az értelem, akarat, szív, érzéki megismerés, képzelet segítségével kell kifejtenie tevékenységét. De ezeket a cselekedeteket, melyek a természetből következnek, a kegyelem olyan magaslatra emeli, hogy Isten előtt kedvesek lesznek.
Maradjunk tehát csak azok, amik vagyunk. Úgy éljünk, hogy életünk megfeleljen a szabad, eszes teremtmény természetének: cselekedeteink „igazságának” ez a legelső követelménye. De hozzátehetjük: úgy kell élnünk, hogy életünk egyéniségünknek is megfeleljen.
Természetfeletti életünkben is meg kell őriznünk személyiségünket, amennyiben az jó. Ez is hozzátartozik ahhoz az „igazsághoz”, „őszinteséghez”, melyet a kegyelmi élet követel tőlünk. Az életszentség nem közös öntvényminta, melyből el kell tűnniök az egyes ember saját személyiségét jellemző természetes tulajdonságoknak, hogy azután már csak egyfajta típust képviseljen. Amikor Isten megteremtett bennünket, valamennyiünket különféle ajándékokkal, tehetségekkel, kiváltságokkal látta el. Minden léleknek megvan a maga különös, természetes szépsége: az egyik mélyenszántó értelemmel tündöklik, a másik szilárd akaratával válik ki, a harmadik nagy szeretetével vonz. A kegyelem tiszteletben tartja ezt a szépséget, mint ahogy megbecsüli azt a természetet is, amely hordozója. Csakhogy eredeti szépségét isteni ragyogással fokozza, amely felmagasztalja és megdicsőíti. Isten megszentelő működésében tekintetbe veszi teremtésének művét, hiszen ő maga akarta ezt a különféleséget: minden egyes lélek egy-egy isteni gondolatot valósít meg és mindegyiknek megvan a maga külön helye az Isten Szívében.
Végül „igazaknak” kell lennünk azáltal is, hogy cselekedeteink összhangzásban legyenek élethivatásunkkal, melyet Isten tűzött ki elénk. – Nem elszigetelt egyedek vagyunk, hanem a társadalom tagjai, melyben különböző élethivatások vannak. Világos, hogy ha „igazak akarunk lenni”, be kell töltenünk azokat a kötelességeinket is, melyeket meghatározott állásunk szab ki, melybe a Gondviselés helyezett bennünket. A kegyelem ezzel nem ellenkezhetik. „Hamisság” volna, ha a családanya órákat töltene templomban, amikor a ház vezetése miatt a tűzhelynél a helye.15 „Hamisság” volna, ha a szerzetes ájtatosságból óraszámra imádkoznék az engedelmesség előírta munka helyett, bármilyen jelentéktelen is ez a munka. Az ilyen cselekedetek egyáltalában nem „igazak”.
„Atyám! – mondotta Jézus, mikor az utolsó vacsorán tanítványaiért imádkozott – szenteld meg őket az igazságban!”16
1 Veritatem facientes in caritate. Ef 4,15
2 Jak 2,17
3 Zsid 5,9
4 Jn 14,15
5 Mt 7,21
6 „Önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól s jócselekedetekre igyekvő tulajdon népévé tisztítson.” Tit 2,14
7 Zsolt 18,2
8 Zsolt 103,9. Ez az egész zsoltár, a Teremtő fenséges himnusza, megjelöli az ásvány-, növény- és állatvilág különböző sajátos működéseit.
9 Zsolt 118,90
10 Zsolt 8,10
11 Uo. 8,8
12 1Jn 2,4
13 Sir John Morley: Life of Gladstone II. 185. l. – Ehhez a gondolathoz tartoznak Bossuet következő szavai is: „Az ilyen lélek nyugtalan, ha nem mondotta el rózsafüzérét és többi megszokott imádságát, vagy ha a tizedből hiányzik még néhány Üdvözlégy. Nem kifogásolom, de Istennek ez nem tetszik! Dicsérem a pontosságot a jámborság gyakorlataiban, de ki tűrhetné szó nélkül, amikor az illető mindennap négy-öt parancsot megszeg a tízparancsolatból és aggodalom nélkül lábbal tapodja a kereszténység legszentebb kötelességeit? Különös önámítás ez, mellyel az emberi nem ellensége bűvöl meg bennünket. Nem tudja kiirtani az ember szívéből a vallásosságot, mivel látja, hogy nagyon mélyen belevésődött, ezért nem a törvényes cselekedetekre, hanem veszedelmes kedvtelésre csábítja, hogy e látszattól megtévesztve azt higgyük, hogy kicsinyes gondjainkkal eleget tettünk a komoly kötelességeknek is, amelyeket a vallás ró reánk. Vigyázzatok, keresztények!… A felesleges cselekedetek miatt el ne feledkezzetek a szükségesekről!” Sermon pour a fête de la conception de la Vierge, 1669. Oeuvres oratoires, Lebarque-kiad. V. köt. 623. és köv. l. Érdemes elolvasni a beszéd egész befejezését.
14 Magától értetődik, hogy a természetfeletti kegyelmi élet iparkodik kiirtani mindazt, ami az eredeti bűn miatt bűnös a természetben: amit az aszketikus írók „természetes” életnek neveznek, szemben a „természetfeletti” élettel. Fentebb láttuk, hogy éppen az önmegtagadás szolgál e „természetes” élet lerombolására.
15 Vö. 1Tim 5,4.8
16 Jn 17,17