A kereszténység az élet és halál, de elsősorban az élet misztériuma. Tudjuk, hogy a halál eredetileg nem volt benn az Isten tervében: az ember bűne hozta a földre. A bűn, azaz Isten tagadása teremtette az élet tagadását, a halált. „A bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál és így a halál átment minden emberre.”1 A kereszténység azért sürgeti a lemondást, hogy feláldozzuk magunkban mindazt, ami ellenkezik az élettel. El kell távolítanunk az akadályokat, mert meggátolják, hogy szabadon kibontakozhassék bennünk az isteni élet, mellyel Krisztus ajándékoz meg bennünket. Ő a mi megszentelődésünk nagy közvetítője, nélküle semmit sem tehetünk. Tehát nem önmagáért keressük és gyakoroljuk az önmegtagadást, hanem elsősorban azért, hogy megkönnyítse annak az isteni csírának szárbaszökkenését, melyet a keresztség ültetett el lelkünkben. Mikor Szent Pál azt mondotta az újonnan megkereszteltnek, hogy „meg kell halnia a bűnnek”, ez a gondolat nem az egész kereszténység életeszményét foglalja magában. Hozzáteszi, hogy ezentúl „Istennek kell élnie Jézus Krisztusban”. Ezek a mélyértelmű szavak, mint a következő fejezetekben látni fogjuk, jelentik a lélek másik irányú működését.
Mint minden életnek, úgy a természetfeletti életnek is megvannak a maga törvényei, amelyeknek alá kell magát vetnie, ha fenn akar maradni. Az előző két fejezetben kimutattuk, mik „a bűn halálának” elemei. Most vegyük fontolóra, miben áll „az Istennek szentelt élet Jézus Krisztusban”.
Legelőször is le kell szögeznünk azt az alapelvet, amely szabályozza egész keresztény élettevékenységünket és amely meghatározza értékét Isten szemében. Lássuk, melyik az a fontos, általános vezérelv, amelynek a természetfeletti rendben egységet kell teremtenie oly sokféle, változatos cselekedeteink között, melyekből mindennapi életünk szövődik.
1 Róm 5,12