Különben az Egyháznak is ez a szándeka. Mikor a pap, Krisztus szolgája, kirótta ránk a szükséges elégtételt és a feloldozással megmosta lelkünket az isteni vérben, ezeket a szavakat imádkozza felettünk: „Bármi jót cselekszel, bármi rosszat eltűrsz, szolgáljon bűneid bocsánatára, a kegyelem növekedésére és az örök élet jutalmára”.1 Ez az imádság nem lényeges része a szentségnek, de mivel az Egyház előírta, tartalmán, azon a tanításon kívül, melyet az Egyház szívesen látna, ha tettekkel gyakorolnánk, szentségi értéke is van.
Ezzel az imádsággal a pap szenvedéseinket, elégtételünket, engesztelésünket, önmegtagadásainkat, jóvátételünket, türelmünket mind hozzákapcsolja a szentséghez és így különösen hatásosakká teszi őket, úgyhogy nem mulaszthatjuk el hívő lélekkel ezt is megvilágítani.
„Szolgáljon bűneid bocsánatára…” – Erre a kérdésre vonatkozólag a trienti zsinat nagyon vigasztaló igazságra tanít meg bennünket. Szerinte Isten annyira bőkezű irgalmasságában, hogy nemcsak azok az engesztelő cselekedetek, melyeket a pap szab ki ránk, vagy amelyeket magunk választunk, szolgálnak elégtételül Jézus érdemeinél fogva, az örök Atya előtt, hanem földi életünk minden szenvedése, mindazok az ideiglenes megpróbáltatások is, melyeket Isten küld reánk vagy megenged és amelyeket türelmesen elviselünk.2 Ezért nem tudjuk eléggé ajánlani azt a kitűnő, termékeny gyakorlatot, hogy amikor a paphoz, vagy még inkább Krisztus elé készülünk, hogy bűneinkről vádoljuk magunkat, bűneink kiengesztelésére magunkra vállaljuk mindazt a szenvedést, mindazt a nehézséget, mindazt a kellemetlenséget, ami azután érhet bennünket. Továbbá jó, ha már ekkor meghatározzuk ezt vagy azt a különös önmegtagadási gyakorlatot is, legyen bár még oly csekély, amelyet végrehajtunk majd a következő gyónásig. Ennek a szokásnak hűséges gyakorlása, amely annyira megfelel az Egyház szándékainak nagyon termékeny. – Elsősorban eltávolítja a megszokás veszedelmét. Az a lélek, aki hittel szemléli e szentség méltóságát, melyben Jézus vére hull reánk és aki szeretettől indítva kész türelemmel, a keresztre feszített Krisztussal egyesülve elviselni mindazt a kényelmetlenséget, kellemetlenséget, nehézséget, szenvedést, ami életében érheti, az ilyen lélek levakarja magáról a megszokás rozsdáját, mely sok lélekre rátapad a gyakori gyónásban. Továbbá ez a gyakorlat az Úr Jézus szemében különösen kedves megnyilvánulása a szeretetnek, mert ezzel akaratunk késznek mutatkozik arra, hogy megossza legszentebb misztériumának, szenvedésének kínjait. Végül ha gyakrabban ismételjük, arra segít, hogy lassanként megszerezhessük az igazi bűnbánat szellemét amely oly nagyon szükséges, hogy hasonlók legyünk Jézushoz, fejünkhöz és mintaképünkhöz.
A pap így folytatja: „Bármi jót cselekszel, bármi rosszat eltűrsz, szolgáljon benned… a kegyelem növekedésére”. – Említettük, hogy a bűn halála az élet előjátéka. „Hacsak el nem hal a földbe esett gabonaszem, egymaga marad, ha pedig elhal, sok termést hoz”, – mondja maga az Üdvözítő.3 Ez az élet annál termékenyebbé válhat, a kegyelem annál bőségesebb lehet, minél jobban irtogatja, csökkenti, kevesbíti az önmegtagadás azokat az akadályokat, melyek gátolják szabad kibontakozását. Mert jól jegyezzük meg ezt a fontos igazságot: életszentségünk lényegében természetfeletti és Isten a forrása. Minél inkább megszabadul a bűntől az önmegtagadás és lemondás által, minél inkább elszakad önmagától és a teremtménytől, annál hatalmasabb benne az isteni működés. Krisztus maga mondja ezt. Ő maga állítja, hogy Atyja csak arra használja a szenvedést, hogy termékenyebbé tegye a lélek életét: „Én vagyok az igazi szőlőtő és Atyám a szőlőmíves. Minden szőlővesszőt, mely énrajtam gyümölcsöt nem hoz, lemetsz, és minden gyümölcstermőt megtisztogat, hogy többet teremjen… Azáltal dicsőíttetik meg az én Atyám, ha sok gyümölcsöt hoztok”.4 Amikor látja a mennyei Atya, hogy valamely lélek, aki már egyesült Fiával a kegyelem által, véglegesen és teljesen szeretné magát odaadni Krisztusnak, azt akarja, hogy túláradó legyen benne az élet és növelni akarja befogadóképességét. Ezért ő maga fog hozzá a lélek megtisztításához és kiüresítéséhez, mert ez természetfeletti termékenységünk előzetes feltétele. Kiirt mindent, ami akadályozza Krisztus életének teljes kibontakozását, ami meggátolja az isteni nedv termékenységét. Romlott természetünkbe olyan gyökerek nyúlnak, amelyek rossz gyümölcsöt teremhetnek. Sokféle és súlyos szenvedésekkel, melyeket Isten megenged vagy reánk küld, a megaláztatásokkal és nehézségekkel megtisztítja, felássa, megmunkálja a lelket, úgyszólván elszakítja a teremtménytől, kiüresíti önmagától, hogy az életszentség számos gyümölcsét teremje neki: „Megtisztogatja, hogy többet teremjen”.
Végül így fejezi be a pap: „Szolgáljon az örök élet jutalmára”. Miután szenvedéseink, engesztelő cselekedeteink, jóra való törekvéseink helyreállították a rendet, hogy Krisztus élete földi életünk folyamán növekedhessék bennünk, még a mennyei boldogságban való részesülésünket is biztosítják lelkünk számára. Emlékezzünk annak a két tanítványnak a beszélgetésére, akik a szenvedést követő napon Emmauszba tartottak. A Mester halála megzavarta őket; úgy látszott, hogy véget vetett a messiási országba vettet reményeiknek. Mivel még mit sem tudtak Jézus feltámadásáról, egymással osztották meg mélységes csalódásukat. Krisztus egy idegen képében csatlakozik hozzájuk és beszélgetésük tárgya iránt érdeklődik. Amikor hallotta, mennyire elcsüggedtek: „Azt reméltük…”, azonnal szemükre veti kishitűségüket: „Ó, ti balgatagok és késedelmes szívűek mindazok elhívésére, miket a próféták szólottak! Hát nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?”5 Ugyanez reánk is áll: részt kell vennünk Krisztus szenvedéseiben, hogy megosszuk dicsőségét is.
Ez a dicsőség és ez a boldogság mérhetetlen lesz. „Éppen azért nem csüggedünk el; sőt bár a mi külső emberünk romlásnak indul is, mindazonáltal a belső ember napról-napra megújul. Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsőségnek felette nagy örök mértékét szerzi meg nekünk.”6 Sőt – írja tovább Szent Pál, – „ha Isten fiai vagyunk, akkor örökösök is; Istennek az örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, ha tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. Majd hozzáteszi: „Azt tartom ugyanis, hogy amiket most szenvedünk, nem mérhetők össze a jövendő dicsőséggel, mely meg fog nyilvánulni rajtunk”.7 Ezért „örüljünk, ha Krisztus szenvedéseiben résztvehetünk, hogy az ő dicsőségének kinyilatkoztatásában is vigadva örvendezhessünk”.8
Bátorság tehát! – ismételjük Szent Pállal. „Nem tudjátok-e – utal a korában szokásos nyilvános versenyjátékokra –, hogy akik résztvesznek a versenyben, mindentől tartózkodnak?” Pedig ők csak hervatag koszorút nyernek, mi pedig hervadhatatlan koszorúért tagadjuk meg magunkat.9 – És ez a koszorú: részesülés isteni fejünk örök dicsőségében és boldogságában.
„Ti majd sírtok és jajgattok – mondja Krisztus –, a világ pedig örvendeni fog; ti majd szomorkodtok, de a ti szomorúságtok örömre fordul… Majd ismét meglátlak titeket és örvendeni fog szívetek, és örömeteket senki sem veszi el tőletek.”10
1 Quidquid boni feceris et mali sustinueris, sint tibi in remissionem peccatorum, augmentum gratiae et praemium vitae aeternae.
2 Docet praeterae sancta synodus tantam esse divinae munificentiae largitatem, ut non solum poenis sponte a nobis vindicando peccato susceptis, aut sacerdotis arbitrio pro mensura delicti impositis, sed etiam (quod maximum amoris argumentum est) temporalibus flagellis a Deo inflictis et a nobis patienter toleratis apud Deum Patrem, per Jesum Chrirtum, satisfacere valeamus. Sess. XIV., cap. 9.
3 Jn 12,24
4 Jn 15,1-8
5 Lk 24,26. Az isteni Mester e szavainak visszhangja Szent Pálnak a zsidókhoz írt kijelentése (2, 9): „Jézust a halál elszen- vedéséért dicsőséggel és tisztelettel látjuk megkoronázva”.
6 2Kor 4,17
7 Róm 8,17-18
8 1Pt 4,13
9 1Kor 9,24-25
10 Jn 16,20-22