Ez a kifejezés Szent Pál szava. De ő csak azért „halt meg naponként”, hogy napról-napra annál inkább élhessen Krisztus életéből. – Mikor szenvedéseiről beszélt, akkor írta ezeket a szavakat, melyek talán különösen hangzanak, pedig telve vannak mélységes értelemmel: „Kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ő teste, az Egyház javára”.1 Tehát hiányzik valami Krisztus szenvedéseiből, elégtételéből? Bizonyára nem. Említettük, hogy értékük végtelen: Krisztus szenvedései az Istenember szenvedései, aki helyettesített bennünket. Semmi sem hiányzik szenvedéseinek tökéletességéből és teljességéből. Bőségesen elegendő volt valamennyiünk megváltására: „Ő az engesztelés az egész világ bűneiért”.2 Akkor miért beszél Szent Pál Krisztus szenvedéseinek „kiegészítéséről ?”
Szent Ágoston fönséges választ ad erre a kérdésre. Szerinte az egész Krisztust a fővel egyesült Egyház alkotja, a tagok (ezek vagyunk mi), akik egyesülnek a fejjel (aki Krisztus). Krisztus, e misztikus test feje szenvedett. Ez Jézus nagy engesztelése. Ha a tagok méltók akarnak lenni a fejhez, nekik is ki kell venniök a maguk részét a szenvedésből és az önmegtagadásból: „Véget ért minden szenvedés, de csak a fejben; hátra voltak még Krisztus szenvedései a testben; a test és tagok pedig ti vagytok”.3
Nézzük Krisztust, amint a Kálváriára vánszorog keresztjével a vállán. Elesik a teher súlya alatt. Ha akarta volna, istensége fenntarthatta volna emberségét, de ő nem akarta. Miért? Mert a bűn kiengesztelésére ártatlan testében érezni akarta a bűn terhét. De a zsidók féltek, hogy nem ér el elevenen a keresztrefeszítés helyére. Kényszerítették tehát Cirenei Simont, hogy segítse vinni Krisztusnak a keresztet. És Jézus elfogadta ezt a segítséget.
Simon valamennyiünk képviselője. Mint Krisztus misztikus testének tagjai, segítenünk kell Jézusnak hordozni keresztjét. Biztos jele annak, hogy hozzá tartozunk, ha nyomában mi is megtagadjuk magunkat és hordozzuk keresztünket: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem”.4 Az önkéntes önmegtagadások titkát, melyekkel egyesek testüket sanyargatják és szaggatják, mások a léleknek még jogos vágyait is elnyomják – a hűséges, kiváltságos, szent lelkek cselekedeteinek titkát ezek a szavak oldják meg. Ezek a lelkek biztosan kiengesztelték már hibáikat. De a szeretet arra ösztönzi őket, hogy kiengeszteljék Krisztus testének többi tagjáét is, akik megsértették fejüket, hogy sohase kevesbedjék az isteni élet ereje, szépsége és ragyogása a misztikus testben. Ha igazán szeretjük Krisztust, akkor nagylelkűen mi is kivesszük részünket ezekből az önkéntes önmegtagadásokból (mindenesetre bölcs lelkivezető tanácsai szerint), melyek a megfeszített főnek kevésbé méltatlan tanítványaivá tesznek. Nem ezt kereste-e Szent Pál is? Nem azt írta-e, hogy „meg akarta ismerni Őt, a részvételt a szenvedéseiben és fel akarta venni halála alakját?”5
Ha természetünk idegenkedik is tőle, kérjük az Úr Jézust, adjon erőt, hogy követhessük egész a Kálváriáig. – Szent Ágoston szép gondolata szerint a szenvedés és önmegtagadás kelyhéből nekünk is kell néhány cseppet innunk; de e kehely alját az ártatlan Krisztus, mint igazi könyörületes orvos, magának tartotta fenn. „Csak akkor gyógyulhatsz meg, ha megiszod a keserű kelyhet. Előbb itta meg az egészséges orvos, hogy ne habozzék meginni a beteg.”6 Mert Szent Pál megjegyzése szerint Krisztus tapasztalatból tudja, mi az áldozat. „Nem olyan főpapunk van, aki nem tudna részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki mindenben hasonlóképpen kísértést szenvedett, a bűnt kivéve.”7 Láttuk, hogy Krisztus Urunk mennyire kivette belőle a részét. Azért ne felejtsük el, hogy amikor Krisztus így megosztotta fájdalmainkat és mindenféle nyomorúságunkat, ami csak összefért istenségével, azzal megszentelte szenvedéseinket, gyengeségeinket, engesztelésünket. Kiérdemelte számunkra, hogy erősek legyünk elviselésükben és hogy láthassuk, milyen kedvesek Atyja előtt. De ehhez szükséges, hogy hitben és szeretetben egyesüljünk az Úr Jézussal, hogy magunkra vállaljuk és nyomában hordozzuk keresztünket. Szenvedéseink és áldozataink minden értéküket csak ebből az egyesülésből merítik. Magukban semmit sem érnek a mennyország számára, de egyesülve Krisztus szenvedéseivel, végtelenül kedvesek lesznek Isten előtt és nagyon üdvösek lelkünk számára.8
Ez az egyesülés Krisztus akaratával a szenvedésben egyúttal vigasztalás forrása számunkra. – Amikor szenvedünk, kínlódunk, szomorkodunk, bosszankodunk, balszerencse látogat meg bennünket vagy nehézségekkel találkozunk és Krisztushoz fordulunk, nem szabadulunk ugyan meg keresztünktől, mert „a tanítvány nem föllebbvaló mesterénél”,9 de megerősödünk. Maga Krisztus biztosít erről bennünket. Azt akarja, hogy hordozzuk keresztünket: ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy igaz tanítványai legyünk. De megígéri, hogy megvigasztalja azokat, akik hozzá fordulnak, hogy nála keressenek enyhülést szenvedéseikben. Ő maga hív bennünket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve és én felüdítlek titeket”.10 Az ő szava biztos. Ha bizalommal járulunk hozzá, legyünk meggyőződve, hogy lehajol hozzánk, az evangélium kifejezése szerint „megkönyörül rajtunk”.11 Nem tört-e össze a szenvedés súlya alatt, úgyhogy felkiáltott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserűség kelyhe?” Szent Pál kifejezetten mondja, hogy az egyik ok, amiért Krisztus szenvedni akart, az volt, hogy maga átérezze a szenvedést és így megvigasztalhassa azokat, akik hozzá fordulnak.12 Ő az irgalmas szamaritánus, aki lehajol a szenvedő emberiség fölé és az üdvösséggel együtt meghozza neki a szeretet Lelkének vigasztalását. Minden igaz vigasztalás tőle csordul lelkünkbe. Szent Pál megismétli: „Amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is”.13 Szorongattatásait azonosítja Jézuséival, mivel egyik tagja Krisztus misztikus testének – és Krisztustól kapja vigasztalását is.
És mennyire igazolódtak ezek a szavak benne! Milyen nagy részt vállal Krisztus szenvedéseiből! Olvassuk el azt az eleven, megragadó képet, melyet a nagy apostol maga rajzol azokról a nagy nehézségekről, amelyekkel apostoli útjai közben találkozott: „Gyakran voltam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, éjjel és nappal a mély tengeren voltam. Gyakran voltam úton folyóvizek veszélyében, rablók veszélyében, veszélyben a saját nemzetembeliektől, veszélyben a pogányoktól, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, sok virrasztásban, éhségben és szomjúságban, sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben, eltekintve attól, ami ezenfelül van, naponkinti zaklatásom, az összes egyházak gondja.”14
Minő kép! Hányszor rendülhetett meg a nagy apostol lelke ennyi újra meg újra megismétlődő nyomorúságra! – És mégis, ennyi szorongattatás közepett is túlárad az örömtől: „Felette bőséges az én örömöm minden szorongattatásunk mellett”.15 Mi a titka ennek az örömnek? A szeretet Krisztus iránt, aki önmagát adta érte: „Krisztus szeretete sürget minket”.16 „Krisztus által bőven van részünk vigasztalásban is.”17 Mivel egyesült Krisztussal a szeretetben, rendíthetetlenül áll minden nyomorúság és szenvedés közepett, ami csak éri. „Ki szakít el minket Krisztus szeretetétől? nyomorúság vagy szorongatás? éhség, mezítelenség, veszedelem vagy üldözés, vagy kard? (amint írva vagyon: Miattad gyilkolnak minket naphosszat: olyba vesznek, mint leölésre szánt juhokat). De – teszi hozzá, – mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, ki szeret minket.”18
Így kiált fel az a lélek, aki megértette Krisztus mérhetetlen szeretetét a kereszten és aki, mint igaz tanítványa, nyomain akar járni a Kálváriáig, szeretettel kivéve részét az isteni Mester szenvedéseiből.19 Mert mint mondottuk, szenvedéseink, áldozataink, lemondásaink és önmegtagadásaink a Kálváriáról Krisztus Jézus szenvedéséből merítik minden természetfeletti értéküket, hogy megsemmisítsék a bűnt és kitágítsák lelkünket az isteni élet számára. Szándékban össze kell tehát kapcsolnunk őket a bűnbánat szentségével, mert ez alkalmazza reánk Krisztus szenvedéseinek érdemeit, hogy meghaljunk a bűnnek. Ha ezt megtesszük, akkor a bűnbánat szentségének hatása kiterjeszkedik a bűnbánat erényének úgyszólván minden megnyilvánulására és növeli annak termékenységét.
1 1Kol 1,24
2 1Jn 2,2
3 Impletae erant omnes passiones, sed in capite; restabant adhuc Christi passiones in corpore; vos autem estis corpus et membra. Enarrationes in Psalmos, 87. c. 5.
4 Lk 9,23
5 Fil 3,8.10
6 Sanari non potes, nisi amarum calicem biberis; prior bibit medicus sanus, ut bibere non dubitaret aegrotus. De verbis Domini, Sermo 18. cap. 7. et 8.
7 Zsid 4,15
8 L. a trienti zsinat fentebb idézett szövegét, 215. lap.
9 Lk 6,40
10 Mt 11,28
11 Lk 7,13
12 Zsid 4,15; 2,16-18: „Hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen”.
13 2Kor 1,5
14 2Kor 11,23-29
15 Uo. 7,4
16 Uo. 5,14
17 Uo. 1,5
18 Róm 8,35-38
19 2Kor 5,15