Lássuk most, hogyan érhető el ez a cél. Lássuk részletesebben, miért és hogyan kell „meghalnunk”, hogy „éljünk”, miért és hogyan kell, mint maga Krisztus Urunk mondja, „elveszítenünk” magunkat, hogy „megmeneküljünk”.1
„Isten igaznak alkotta az első embert.”2 Ádámban az érzékek alacsonyabbrendű tehetségeit teljesen az ész szabályozta és az ész tökéletesen alá volt vetve Istennek. A bűnnel felborult ez az összhangzó rend: az alacsonyabbrendű vágy fellázadt és a test a lélek ellen harcol. „Én szerencsétlen ember! – kiált fel Szent Pál. – Nem cselekszem a jót, melyet akarok: hanem amit nem akarok, a rosszat, azt teszem.”3 A bűnös kívánság, az alsóbbrendű vágy megmozdulása hajt bennünket a rendbontás felé és csábít a bűnre. „A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége”4 pedig egyre jobban elhatalmasodni törekszik, hogy a bűn és a természetfeletti halál gyümölcseit teremje. Azért, hogy a kegyelmi élet meglegyen és kialakuljon bennünk, meg kell tagadnunk, azaz ártalmatlanná kell tennünk, „meg kell ölnünk”, nem ugyan magát a természetünket, hanem mindazt, ami rendzavarás és bűn forrása természetünkben: az érzékek rendetlen ösztöneit, a képzelet kilengéseit, a gonosz hajlamokat.
Először tehát ebből következik a bűnbánat szükségessége: helyre kell állítanunk magunkban a rendet, vissza kell adnunk az Isten uralma alá vetett észnek a hatalmat az alacsonyabbrendű lelkitehetségek felett, hogy az akarat teljesen szabadon adhassa át magát Istennek. Ebben áll az élet. Soha ne felejtsük: a kereszténység csak azért követeli az önmegtagadást, hogy feláldozza bennünk azt, ami ellenkezik az élettel. A keresztény ember a lemondással iparkodik kiküszöbölni lelkéből a lelki halál minden elemét, hogy az isteni élet szabadabban, könnyebben és bőségesebben kifejlődhessék benne.
Ebből a szempontból az önmegtagadás szorosan vett következménye a keresztségnek, a kereszténnyé avatás szentségének. Szent Pál mondja, hogy amikor a keresztelendő belemerült a szent forrásba, ott meghalt a bűnnek és új életet kezdett az Istennek. Mint láttuk, ez a kettős gondolat tartalmazza az egész kereszténység lényegét. Senki sem lehet keresztény, ha a bűnről való lemondással meg nem valósítja magában Krisztus halálát: „Ekként ti is úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek”.5
Azt kérdezhetné most valaki, hogy miben áll ez „a bűn halála”, meddig terjed ki, hogyan kell alkalmaznunk a lemondás kötelezettségét?
Természetesen ez az alkalmazás végtelen sokféle lehet. Nem ugyanaz minden lélek állapota, sőt ugyanaz a lélek is különféle fejlődési állomásokon megy keresztül.
Nagy Szent Gergely azt az elvet állítja fel,6 hogy minél jobban megzavarta az alsóbbrendű vágyak uralma a természetfeletti rendet, annál tovább kell gyakorolni az önmegtagadást. Vannak lelkek, akik mélyebbre süllyedtek a bűnben. Bennük a bűn gyökerei erősebbek, a lelki zavar forrásai elevenebbek, a kegyelmi élet több veszedelemnek van kitéve. Ezeknek a lelkeknek éberebb, szigorúbb, folytonos önmegtagadásra van szükségük. Más lelkekben viszont, akik már nem a lelkiélet kezdetén állanak, a bűn gyökerei vékonyabbak, megritkultak, gyengültek. A kegyelem nemes, termékeny földre talál bennük. Ezeknek a lelkeknek a bűnbánat, amennyiben a bűn halála a célja, kevésbé szükséges, az önmegtagadás kötelezettsége kevésbé széleskörű. De e hű lelkek számára, akikben bővelkedik a kegyelem, más indítóok merül fel, melyet később érintünk majd, tudniillik hogy egyre jobban kövessék Krisztust, a mi vezérünket és a misztikus test fejét, melynek tagjai vele közösséget vállalnak. És itt határtalan tér nyílik a nemes lélek előtt.
Ez csak általános elv. De bármilyen mértékben alkalmazzuk is az önmegtagadás parancsát, vannak olyan kötelezettségek, amelyeket minden kereszténynek teljesítenie kell: ilyenek Isten parancsainak pontos megtartása, az Egyház parancsai (a nagyböjt, a vigíliák, a kántorböjtök megtartása), a mindennapi hűség az állapotbeli kötelességek teljesítésében, a munka törvénye; az éberség, mellyel állandóan kerülnünk kell a bűnnek oly sokféle alkalmát: mindez gyakran lemondást és áldozatokat követel, amelyek nehezére esnek a természetnek.
Ehhez járul továbbá a küzdelem a főbűnök ellen, melyek uralkodnak az isteni életen és gyengítik azt: egyik léleknél az önszeretet, a másiknál a könnyelműség; ennél az irigység vagy a harag, annál az érzékiség vagy a restség. – Ha ezek ellen a hibák ellen nem küzdünk, ezer bűnnek és szándékos hűtlenségnek lehetnek forrásai, melyek megakadályozzák bennünk az Isten működését. Bármilyen jelentéktelennek látszanak is ezek a bűnök, Krisztus Urunk azt várja tőlünk, hogy állandóan szemmel tartsuk őket és önmagunk folytonos ellenőrzésével, napi cselekedeteink gondos megvizsgálásával, testi önmegtagadással és belső lemondással, nemes elhatározással dolgozzunk kiirtásukon; ne legyen nyugtunk addig, míg gyökereiket annyira meg nem ritkítjuk, hogy gyümölcsöt ne teremhessenek többé. Mert minél több gyökeret irtunk ki, annál erősebb lesz bennünk az isteni élet, mivel annál szabadabban bontakozhatik ki.
Vannak végre olyan önmegtagadások, melyek a Gondviselés elrendezése szerint végigkísérik egész életünket. Ezeket is vállalnunk kell, mint Krisztus Jézus igaz tanítványainak. Ilyenek a szenvedés, a betegség; szeretteink elvesztése, a csapások és szerencsétlenségek; az ellentétek és ellentmondások, melyek keresztülhúzzák terveinket; vállalkozásaink sikertelensége, csalódásaink; a bosszúság pillanatai, a szomorúság órái, „a nap terhe”, mely egykor oly durván nehezedett Szent Pálra,7 hogy „még életét is megunta”,8 minden nyomorúságunk, melyek lassanként elszakítanak bennünket önmagunktól és a teremtményektől, úgyhogy megtagadva természetünket, lassanként „napról-napra” meghalunk.9
1 Jn 12,25
2 Préd 7,30
3 Róm 7,19-24
4 1Jn 2,16
5 Róm 6,11
6 Homil. XX. in Evang. c. 8. – L. még Reg. Pastor. P. III., c.
7 Róm 9,2
8 2Kor 1,8
9 1Kor 15,31