A penitenciatartásnak első s főcélja a bűnbocsánat. Mielőtt e szentség nagyszerű szerkezetét tovább s bővebben tanulmányoznók, kissé megállapodunk s a bűnbocsánatról, annak különböző feltételeiről s körülményeiről kissé részletesebben tárgyalunk, minthogy a következő fejezetek alaposabb megértése ezt feltétlenül szükségessé teszi.
Alapelvek
A bűnbocsánatra vonatkozólag a hit s az általa megvilágosított józan ész a következő alapelveket állítja fel:
1. Legelsőbb újra hangsúlyozzuk itt, mint a leglényegesebb igazságot, hogy a bűnbocsánat elnyerésére bűnbánatra van szükség. Nem mintha Isten mindenhatóságával ellenkeznék, hogy bánat nélkül is adjon bocsánatot, de ezt a gondviselés jelen rendjében sohasem teszi meg. És ez a józan ésszel is nagyon összhangzik. Az ember szabad akarattal fordul el Istentől, mikor vétkezik. Méltó és igazságos tehát, hogy ezt a sértést és jogtalanságot szabadon visszavonja, lehetőleg megsemmisítse, szóval megbánja s csakis így reméljen bocsánatot. Azért hangoztatja maga az Úr prófétája által: „Ha pedig az istentelen bűnbánatot tart minden bűneiről… élvén él és nem hal meg”. (Ez 18,21)
A tridenti szent zsinat is a hitújítók ellen nyíltan tanítja: „Minden időben a bűnök bocsánatára szükséges volt a bánatnak ez az indulata”. Mert Szent Ágoston bölcs s szép mondása szerint „aki tégedet nélküled teremtett, nem tesz igazzá nélküled, tudtodon kívül alkotott téged, de megigazulttá csak akkor tesz, ha ezt te is akarod”.
Soha senki sem számíthat tehát arra, hogy bár legkisebb bűne is bocsánatot nyer anélkül, hogy azt komolyan s igazán vissza nem vonta, meg nem bánta.
A gyónáshoz szükséges bűnbánat több érzelem eredője. A tridenti szent zsinat felsorolja ezeket az érzelmeket, midőn a megtérést elemezve azt tanítja, hogy az a következő lépcsőkön jut el céljához, a megigazuláshoz: hit, félelem, remény, (kezdő) szeretet, bűnbánat és erősfogadás, a gyónási szándékkal kapcsolatban.
Ezt azonban nem úgy kell értenünk, mintha a megtérőnek mindezeket kifejezetten s egyenkint fel kellene indítania. Midőn ugyanis igazán és őszintén bánkódunk bűneink felett s el vagyunk tökélve magunkat megjobbítani, akkor a többi felsorolt érzelmek is – jóllehet talán egybeolvadva – megvannak bennünk.
A bánatnak azonban a gyónásban kifejezetten meg kell lennie. Nem pótolhatja azt még a tökéletes szeretet sem. Ez ugyan a gyónás nélkül is megszerezheti a bűnbocsánatot, de arra magában véve még nem alkalmas, hogy a penitenciatartás szentségének anyaga legyen. Felette könnyű azonban a tökéletes szeretetből a benne rejlő bánatot kipattantani, amelynek azután bűnvallomásunkat kísérnie kell, hogy megkapjuk reájuk a szentségi feloldozást.
A gyónásban elégséges bánat indító oka bármely Istenre vonatkozó erény lehet s nem feltétlenül szükséges, hogy a vétket, mint az Isten ellen elkövetett igazságtalanságot, tehát a penitencia különös erényéből bánjuk meg. Jó és alkalmas tehát a bánat, ha azt az Isten iránti hála, engedelmesség, bizalom, avagy az ő szentsége, fensége s egyéb tökéletességei iránt érzett hódolat fakasztotta lelkünkben.
Megjegyezzük azonban, hogy az előzőkben elsősorban a halálos bűnök bocsánatát, tehát a szoros értelemben vett megtérést tartottuk szem előtt. A bocsánatos bűnök megbocsátásáról alább még külön kell szólnunk.
2. Egyik halálos bűn nem bocsátható meg a másik halálos bűn nélkül. Tehát vagy valamennyit elengedi Isten, vagy egyetlen egyet sem. Okát nem nehéz megmondanunk. A bűnbocsátást ugyanis a lelkünkbe áradó megszentelő kegyelem eszközli. Ámde a megszentelő kegyelem s a halálos bűn egy s ugyanazon lélekben csak úgy kizárják egymást, mint az élet s halál, világosság és sötétség.
3. A halálos bűnök megbocsáthatók a bocsánatos bűnök megbocsátása nélkül. A bocsánatos bűn ugyanis nem zárja ki Isten megszentelő kegyelmét s barátságát. Megeshetik tehát, hogy valaki súlyos bűneit komolyan bánja, azok bocsánatát s így a megszentelő malasztot megnyeri; de emellett bocsánatos bűneit nem bánja s így ezek tovább is terhelik lelkét.
Így tehát, aki csakis azért bánná bűneit, mert azokkal a poklot megérdemelte s a mennyországot elvesztette, az voltaképpen csupán halálos vétkeit vonta vissza, amelyek egyedül vonják ezt a büntetést magukra. A bocsánatos bűnökre azonban, amelyek ily következményekkel nem járnak, bánata nem terjedt ki s így ezek bocsánatát nem is nyeri el.
4. A bocsánatos bűnök bocsánatát nem kaphatjuk meg a halálos bűnök bocsánata nélkül.
Miként is bocsásson meg Isten kicsiny sérelmet, mikor még a nagy bűn folytán a lélekkel haragban van? De meg egyébként sem enged el Isten bocsánatos bűnt megfelelő elégtétel nélkül. Ilyet pedig csupán előtte kedves, kegyelemben levő lélektől fogad el.
5. Egyik bocsánatos bűn azonban megbocsátható másik bocsánatos bűn nélkül. Minthogy ugyanis egyik bocsánatos bűn sincs lényeges ellentétben Isten szeretetével s barátságával, nincs akadálya annak, hogy egyiket megbánjuk a másik nélkül s így Isten is a megbántat elengedje, anélkül, hogy a másikat is megbocsátaná. Viszont, aki valamennyit őszintén megbánja, mindnyájától egyszerre megszabadulhat, akár magának a bánatnak erejénél fogva, ha az a kellő tökéletességi fokot eléri, akár pedig a bűnbocsátásra rendelt szentség: a penitenciatartás felvétele által.
Az előadottakból nyomban néhány igen fontos gyakorlati következtetést vonhatunk le:
a) Valamennyi halálos bűnünket meg kell bánnunk és meg kell gyónnunk.
b) Érvénytelen az a gyónás, amelyből valamely halálos bűnt szándékosan kihagytunk.
c) A gyónás érvényét nem érinti, ha a bocsánatos bűnök egyik-másikát, vagy akár valamennyit a gyónásból szándékosan kihagyjuk, feltéve, hogy azért elégséges anyagot szolgáltattunk a feloldozásra, pl. egy már többször meggyónt bűn ismételt bevallása által.