A szentséget Jézus Krisztus alapította bűneink bocsánatára, hogy vele visszaadja a kegyelmi életet, ha a keresztség után elveszítettük. Benne határtalan a bűnbocsánat kegyelme, mely azonban csak akkor működhetik a lélekben, ha ez eltávolít minden akadályt, mely útjában áll hatásának. És mi ennek az akadálya? A bűn és a bűnhöz való ragaszkodás.
A bűnösnek meg kell vallania bűneit. Ami a halálos bűnöket illeti, ennek a vallomásnak teljesnek kell lennie. Azután meg kell semmisítenie a bűnhöz való ragaszkodást a bánattal és a feladott elégtétel elfogadásával.
Mint tudjuk, a gyónóra vonatkozó ezen lényeges feltételek közül a bánat a legfontosabb. Még ha fizikailag lehetetlen volna is a bűnvallomás, akkor is szükséges a bánat. Miért? Mert a bűn által a lélek elfordult az Istentől, hogy a teremtményben lelje kedvét. Ha azt akarja, hogy Isten újból közölje magát vele és visszaadja neki az életet, el kell vetnie a teremtményhez való vonzódást, hogy Isten felé fordulhasson. Ez azonban azt jelenti, hogy sajnálja a bűnt és szilárdan elhatározza, hogy többé nem követi el. Különben a sajnálkozás nem őszinte. Ezt nevezzük bánatnak.1 Mint a neve is mutatja, a töredelmes bánat fájdalomérzet, mely összetöri a lelket, aki világosan látja szerencsétlen helyzetét és az Istenen ejtett sértést ,s ez visszatéríti Istenhez.
Tökéletes a bánat akkor, ha a lélek azért szomorú, mert megsértette a legfőbb jót és a végtelen jóságot. Tökéletessége indítékából származik, mely a lehető legmagasztosabb: maga az isteni fölség. – De magától értetődik, hogy ennek a bánatnak, bár természete szerint tökéletes, erejét tekintve sok különböző fokozata lehet: erőssége változik az egyes lelkek buzgóságának foka szerint. Bármekkora legyen is azonban ereje, az indítéknál fogva tökéletes bánat eltörli a halálos bűnt, abban a pillanatban, amikor megszületik a lélekben. De a jelen üdvösségrendben Krisztus határozott parancsa miatt, a halálos bűnök megvallása kötelező, amikor lehetséges.
A tökéletlen bánatnak, mely a bűn miatt érzett szégyenkezésből, a bűn érdemelte büntetés félelméből, az örök boldogság elvesztéséből fakad, önmagában nincs ilyen hatása, hogy eltörölné a halálos bűnt; de a pap feloldozásával ez is elegendő.
Röviden emlékezetünkbe idézve ezeket az igazságokat, egy másik fontos körülményre kell irányítanunk figyelmünket.
A bánat már a gyónáson kívül is ellenkezést támaszt a lélek és a bűn között. A bűn gyűlölete, mely belőle fakad, kezdete a bűn kiirtásának. Ezért már magában véve is kedves az Isten előtt.
A bánat a bűnbánat szentségében (mint különben a gyónó többi cselekedete: a bűnvallomás és az elégtétel is) szentségi jelleget ölt. – Mit jelent ez? Minden szentségben azok a végtelen érdemek nyernek alkalmazást a lélekre, amelyeket Krisztus szerzett számunkra, hogy így létrehozzák a szentség sajátos kegyelmét. A bűnbánat szentségének a kegyelme abban áll, hogy megsemmisíti a bűnt a lélekben, gyengíti a bűn maradványait, visszaadja az életet; vagy ha csak bocsánatos bűnökről van szó, megbocsátja őket és nagyobbítja a kegyelmet. Ebben a szentségben a bűn gyűlölete, melyet Krisztus érzett haláltusájában és a kereszten: – „Szeretted az igazságot és gyűlölted a gonoszságot”2 – megsemmisíti a lélekben a bűnt. A gyónóban megújul a bűn pusztulása, melyet először Krisztus vitt végbe, mikor helyettesített bennünket szenvedésében. A bánat hatása a gyónáson kívül is megvan: eszköze „a bűn halálának”; de a szentségben Krisztus érdemei úgyszólván végtelenül felmagasztalják ezt az eszközt és hatása feltétlenül érvényesül. Krisztus ebben a pillanatban tulajdon isteni vérében mossa meg lelkünket: „Krisztus megmosott bennünket bűneinktől a saját vére által”.3
Sohase felejtsük el: valahányszor méltón, áhítattal járulunk ehhez a szentséghez, még ha csak bocsánatos bűnökről van is szó, Krisztus vére csordul bőségesen a lelkünkre, hogy éltesse, erősítse a kísértés ellen, megnemesítse a bűnös hajlam elleni küzdelemben és kiirtsa benne a bűn gyökereit és hatását. A lélek különös kegyelmet nyer ebben a szentségben, hogy kiirtsa a bűnt, egyre jobban megtisztuljon és megtalálja vagy növelje magában a kegyelmi életet.
Tehát a gyónás előtt mindig élesszük fel hitünket, hogy Jézus Krisztus engesztelése végtelen értékű. Magára vette összes bűneink súlyát: „Gonoszságainkat ő hordozta”.4 Valamennyiünkért feláldozta magát: „Szeretett engem és önmagát adta értem”.5 Elégtétele túláradóan bőséges. Övé a jog, hogy megbocsásson nekünk: nincs bűn, amelyet le ne törölhetne isteni vérével. Szítsuk fel hitünket, hogy érdemei, szenvedésének gyümölcsei kimeríthetetlenek. Említettük, hogy mikor Palesztinában járt és valaki eléje járult, hogy megszabaduljon a sátántól, Krisztus istenségébe vetett hitet követelt tőle és egyedül ennek a hitnek tulajdonította a gyógyulást vagy a bűnbocsánatot: „Menj, bűneid meg vannak bocsátva, mert hited megszabadított téged”. Elsősorban ennek a hitnek kell kísérnie bennünket az irgalom ezen ítélőszéke elé: hinnünk kell cselekedeteink szentségi jellegében, főként pedig abban a túláradó elégtételben, melyet Jézus értünk adott Atyjának.
Kétségtelen, hogy cselekedeteink (a bánat, a gyónás és az elégtétel) nem hozzák létre a szentségi kegyelmet; de elengedhetetlenül szükségesek, hogy a szentségi kegyelmet elnyerhessük, hiszen „mintegy anyagát” teszik a szentségnek.6 És e kegyelem mértéke valójában lelkünk felkészültségétől függ.
Ezért nagyon hasznos szokás, ha valaki a gyónás napján reggel azzal akarja kieszközölni az Istentől a bánat kegyelmét, ha résztvesz a szentmisén. Mert az oltáron, mint tudjuk, a Kálvária áldozata újul meg. A trienti zsinat kijelenti, hogy „az Úr ezzel az áldozattal kiengesztelve megadja a bánat kegyelmét és ajándékát és megbocsátja a bűnöket és vétkeket, ha még oly nagyok is”.7 Azt jelenti ez, hogy a szentmise közvetlenül bocsátja meg a bűnöket? Nem, ezt csak a tökéletes bánat és a gyónás szentsége teheti. De mikor áhítattal veszünk részt ezen az áldozaton, mely a keresztáldozatot újítja meg, mikor egyesülünk az isteni Áldozattal, Isten megadja nekünk a bánat, az erősfogadás, az alázatosság, a bizalom érzelmét, ha hittel kérjük. Ezek aztán bánatra indítanak bennünket és alkalmassá tesznek arra, hogy gyümölcsözőn fogadjuk bűneink megbocsátását, melyet Jézus isteni vére árán szerzett.
1 Contritio animi dolor ac detestatio est de peccato commisso, cum proposito non peccandi de caetero: A bánat a lélek fájdalma és sajnálkozása az elkövetett bűn felett, azzal az elhatározással, hogy többé nem vétkezik. Concil. Trid. Sess. XIV., cap. 4.
2 Zsolt 44,8
3 Jel 1,5
4 Iz 53,11
5 Gal 2,20; vö. Ef 5,2
6 A trienti szent zsinat mondja: Quasi materia, „mintegy anyaga” (Sess. XIV., cap. 3.). A trienti zsinat katekizmusa ezt a következőképpen fejti ki: „Meg kell értetni a hívekkel, hogy az a nagy különbség e szentség és a többi között, hogy az utóbbiak anyaga mindig valamilyen természetes vagy mesterséges dolog, míg a gyónó cselekedetei, a bánat, a gyónás és az elégtétel, mint a trienti zsinat mondja, csak mintegy anyaga ennek a szentségnek. És ezek a cselekedetek a bűnök teljes elengedésével járnak. Ez az isteni szándék és ezért a gyónó részéről szükségesek a gyónás teljességéhez. A szóban forgó cselekedeteket ezért nevezzük mintegy a bűnbánat részeinek. És ha a szent zsinat egyszerűen csak így mondja, hogy a gyónó cselekedetei »mintegy anyaga« a szentségnek, ez nem annyit jelent, hogy annak nem igazi anyaga, hanem hogy nem olyan anyaga, mint a többi szentség anyaga, amelyeket külsőleg alkalmazunk, mint pl a keresztségnél a vizet és a bérmálásnál a krizmát”. (XXI. fej. 3. §.)
7 Hujus sacrificii oblatione placatus Dominus gratiam et donum paenitentiae concedens, crimina et peccata etiam ingentia dimittit. Sess. XXII., cap. 2.