Ismerjük azt a fönséges könyörgést, melyet a Szentlélektől vezérelt Egyház ad ajkunkra a pünkösd utáni X. vasárnap szentmiséjében: „Isten, ki mindenhatóságodat leginkább a megbocsátással és irgalommal mutatod meg, növeld irántunk való irgalmasságodat”.
Íme, Isten Egyháza szájával nyilatkoztatja ki, hogy hatalmát leginkább megbocsátásával és irgalmával mutatja meg. Az Egyház egy másik könyörgésben mondja: „Isten egyik legkizárólagosabb tulajdonsága, hogy mindig irgalmas és megbocsátó”.1
A bűnbocsánat sértést tételez fel, melyet meg kell bocsátani, adósságot, melyet el kell engedni. Könyörületről és irgalomról csak ott lehet szó, ahol nyomorúság van. Mit jelent az irgalmasság? Irgalmas az, aki mintegy a saját szívére veszi mások nyomorúságát.2 Isten maga a jóság, a végtelen szeretet.3 Jósága és szeretete a nyomorúság láttára irgalommá változik. Ezért mondjuk Istennek: „Istenem, én irgalmazóm!”4 Az Egyház arra kéri Istent a fentebbi könyörgésben, hogy „növelje irántunk való irgalmasságát”. Miért? Mert mérhetetlen a nyomorúságunk, úgyhogy elmondhatjuk a Zsoltárossal: „Örvény örvényt hív elő”:5 nyomorúságunk, bűneink, vétkeink örvénye hívja az isteni irgalom örvényét. Valóban, valamennyien nyomorultak, valamennyien bűnösök vagyunk. Egyikünk inkább, mint a másik. Csak fokozati különbség van legfeljebb. „Mert sokban vétünk mindnyájan”, – mondja Szent Jakab apostol.6 Szent János is azt mondja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, mi magunk csaljuk meg magunkat és nincsen bennünk igazság”.7 Majd megismétli ugyanezt, de hozzáteszi, hogy ha így beszélünk, „hazuggá tesszük az Istent”.8 Hiszen maga Isten tanított bennünket arra, hogy így imádkozzunk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Isten nem kötelezett volna minket erre a kérésre, ha nem volnának vétkeink. Valamennyien bűnösök vagyunk. Ez annyira igaz, hogy a trienti zsinat elítélte azokat, akik azt állították, hogy elkerülhető minden bűn, még a bocsánatos bűn is, Isten különös kiváltsága nélkül. Ilyen különös kiváltsága volt a Boldogságos Szűz Máriának.9 – Ez a mi nyomorúságunk.
De e nyomorúság miatt nem szabad elcsüggednünk. Isten ismeri ezt a nyomorúságot és ezért, „miként az atya könyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik”.10 Mert tudja, hogy nemcsak a semmiből lettünk, hanem sárból vagyunk. „Ő ismeri alkotásunkat és tudja, hogy porból valók vagyunk.”11 Tudja, hogy ez a húsból és vérből, izomból és idegből, nyomorúságból és gyarlóságból való keverék: – az emberi lét, mely nem egyszer, hanem mint Krisztus Urunk mondja,12 hetvenszer hétszer, azaz végtelen sokszor képes a bűnre és Istenhez térésre.
Isten abban találja meg a maga dicsőségét, hogy enyhíti a mi nyomorúságunkat, megbocsátja vétkeinket. Azzal akar megdicsőülni, hogy megmutatja irántunk való irgalmát, szeretett Fia érdemeiért. Szent János szerint az örökkévalóságban énekelünk majd Istennek és a Báránynak. Mi lesz ez az ének? Az angyalok „szent, szent, szent”-je? Isten e tiszta lelkek egy részének sem kegyelmezett: első lázadásuk után örökre haragjának villámával sújtotta őket, pedig nekik nem volt annyi gyarlóságuk, annyi nyomorúságuk, mint amennyi a mi osztályrészünk. A hű angyalok Isten szentségét magasztalják, azt a szentséget, mely egy pillanatig sem tudta tűrni a lázadók hibáját. – Hát a mi énekünk milyen lesz? Az irgalmasság éneke: „Az Úr kegyelmeit örökké énekelem”.13 A Zsoltárosnak ez a verse lesz refrénje a szeretet énekének, melyet mi énekelünk majd az Istennek. Ezt énekeljük majd a Báránynak is: „Megváltottál minket, Uram, önvéreddel”.14 Úgy könyörültél rajtunk, hogy kiontottad véredet, hogy megváltsál nyomorúságunkból, hogy megszabadíts bűneinktől, úgyhogy mindennap a te nevedben mondjuk itt a földön a szentmisében: „Ez az én vérem kelyhe, mely kiontatott a bűnök bocsánatára”.
Igen, mérhetetlen dicsőség illeti meg Istent azért az irgalomért, mellyel könyörül a bűnösökön, kik Fiának, Jézusnak elégtételére hivatkoznak. Ebből érthető, hogy egyike a legnagyobb sértéseknek, mellyel Istent megbánthatjuk, ha kételkedünk irgalmában és bocsánatában, mellyel Jézus Krisztusban megajándékoz bennünket.
Mindazonáltal a keresztség után ezt a kegyelmet csak akkor nyerhetjük el, ha „a bűnbánat méltó gyümölcseit” teremjük.15 Nagy különbség van a keresztség és a bűnbánat szentsége között, – mondja a trienti zsinat. Igaz, hogy a felnőtt embernél a keresztség is megkívánja, hogy sajnálja az elkövetett bűnt és erősen elhatározza, hogy kerülni fogja, de nem követel elégtételt, sem különös jóvátételt. Ha elolvassuk a keresztség kiszolgáltatásának szertartásait, említést sem találunk bennük, hogy a megkereszteltnek valamilyen bűnbánati cselekedetet kellene véghezvinnie. Teljes és feltétlen elengedése a bűnnek és a bűnért járó büntetésnek. Miért? Mert ez az első szentség Jézus vérének zsengéjét hullatja a lélekre.
De ha a keresztség után – folytatja a trienti zsinat –, mikor már beoltódtunk Krisztus Jézusba, miután megszabadultunk a bűn és a sátán szolgaságától és a Szentlélek templomaivá lettünk, szándékosan újra bűnt követünk el, akkor már csak azzal a feltétellel találhatjuk meg újra a kegyelmet és az életet, ha bűnbánatot tartunk. Így kívánja ezt – és méltán – az isteni igazságosság.16
A bűnbánat kétféleképpen tekinthető: mint szentség és mint erény, mely megfelelő cselekedetekben nyilvánul meg.
1 A keresztjáró napok könyörgése: „Isten, ki mindig kegyes és irgalmas vagy, vedd fel könyörgésünket, hogy mi és valamennyi szolgáid, kiket a bűnök lánca szorongat, irgalmas jóságod által kegyesen megszabaduljanak”.
2 Lefordíthatatlan francia szójáték: irgalmas miséricordieux; szív = coeur; nyomorúság = misère. Szent Tamásnál is: Misericors dicitur aliquis, quasi habens miserum cor. „Irgalmasszívűnek azt nevezzük, akinek (a nyomorúságon) szánakozó szíve van.” I., q. 2. a. 3. Szintén lefordíthatatlan.
3 1Jn 4,8
4 Zsolt 58,18
5 Uo. 41,8
6 Jak 3,2
7 1Jn 1,8
8 Uo. 10
9 Sess. VI., can. 22.
10 Zsolt 102,13
11 Uo. 14
12 Mt 18,22
13 Zsolt 88,2
14 Jel 5,9
15 Lk 3,8
16 Sess. XIV., cap. 2. et 8.