Szabad anyaga a gyónásnak azok a bűnök, amelyeket meggyónhatunk ugyan, de nem vagyunk kötelesek meggyónni.
Ilyenek az összes bocsánatos bűnök s a már egyszer érvényesen feloldozott halálos és bocsánatos bűnök.
Ha tehát halálos bűnöket gyónunk, akkor a bocsánatosakat részben vagy egészen mellőzhetjük. Ha csak bocsánatos bűneink vannak, akkor azok egyik-másikát fel kell említenünk. De hogy melyiket választjuk a megvallásra, az tetszésünkre van bízva.
Az első öt-hat században a bocsánatos bűnök meggyónása szokatlan volt. A hívek akkor mentek gyónni, ha netán halálos bűnbe estek s így a szentáldozásban akadályozva voltak. A bocsánatos bűnök bocsánatát más alkalmas eszközzel, nevezetesen imával, böjttel, alamizsnával s főleg a gyakori szentáldozással igyekeztek megszerezni. Mindazonáltal senkinek sem ajánlhatjuk, hogy keresztény őseinket ebben is kövesse és csupán a halálos bűn alól kérjen feloldozást. Sőt a lelki vezetés szempontjából s számos más előnye miatt, a bocsánatos bűnöknek hetenkinti vagy havonkinti meggyónását felette üdvösnek tartjuk.
Minthogy azonban a bocsánatos bűnök bocsánatát – mint már a nevük is elárulja – számos más úton is elérhetjük s meggyónásuk amúgy sem kötelező, nagy kár volna a gyónási alkalom hiánya miatt a gyakori, napi szentáldozástól elmaradnunk.
Az sem volna szép s az Üdvözítő Szíve szerinti eljárás, ha a csupán bocsánatos bűnnel terheltek, akik tehát az Úr Jézus fogadására egyenesen az oltárhoz mehetnének a gyóntatószéktől s így a szentáldozástól is elzárják azokat, akiket halálos bűn terhel. Sajnos, ezek szoktak ugyanis a gyóntatószékek körül a legszerényebbek s a legkevésbé tolakodók lenni.
Végül megjegyezzük, hogy a bocsánatos bűnök meggyónását szinte szükségesnek tartjuk azokra nézve, kik a hitben való járatlanságuk s tudatlanságuk folytán a bűnök között különbséget alig ismernek.