Hogy minél jobban megértsük ezt a mélységes tanítást, meg kell világítanunk Krisztus életének kettős jellegét, melynek bennünk is meg kell valósulnia a keresztség után és rá kell nyomnia bélyegét egész életünkre.
Mint mondottuk, Isten megadta Ádámnak a természetfeletti fogadott fiúságot, de terve meghiúsult a bűn miatt. Az emberi nem fejének a bűne átszármazott egész fajára és kizárta az örökkétartó országból. Hogy az ég kapui újra feltáruljanak, szükséges volt, hogy kiengesztelődjék a megsértett isteni fölség egyenlő értékű, teljes elégtétellel, mely eltörli a bűn végtelen gonoszságát. Az ember, mint egyszerű teremtmény, nem adhatta meg ezt az elégtételt. A megtestesült Ige, az emberré lett Isten azonban vállalta. Ezért folyt le egész élete áldozatának befejezéséig a halál jegyében. – Kétségtelen, hogy isteni Megváltónk lelkén nem sötétlett az eredeti bűn, nem követett el személyes bűnt, nem vállalta a bűn olyan következményeit, melyek istenségével összeférhetetlenek voltak, mint például a tévedés, tudatlanság, betegség. Mindenben hasonló volt testvéreihez, csupán a bűnt nem ismerte. Ellenkezőleg, ő az ártatlan Bárány, aki elveszi a világ bűneit; azért jön, hogy megváltsa a bűnösöket. – Isten reárakta a bűnösök gonoszságát és Krisztus, mikor erre a világra jött, elfogadta azt az áldozatot, melyet Atyja kívánt tőle. Attól kezdve egész élete a bölcsőtől a Kálváriáig – szakadatlan áldozat.1 Nézzük bár betlehemi megalázódását, vagy menekülését Heródes haragja elől; nézzük bár munkás életét, vagy nyilvános életét, amikor eltűri ellenségei gyűlöletét; nézzük bár fájdalmas szenvedésében, a haláltusa szomorúságától és halálfélelmétől egész a keresztig, melyen még Atyja is elhagyta, mindannyiszor ő az a „szelíd bárány, melyet áldozatra visznek;2 féreg, embereknek csúfja, népnek utálata”.3 „Isten elküldé a bűn testéhez hasonló testben.”4 Ő az engesztelő áldozat az egész világ bűneiért. Akkor fizeti le az egész emberiség adósságát, amikor meghal a bitófán.
Ez a halál szerezte meg számunkra az örök életet. – Abban a pillanatban, amikor a halál elérte Jézus Krisztust, az ártatlant, az emberek összes bűneit kiengesztelő áldozatot, a bűn meghalt, megsemmisült.
Az élet a halállal
megvívott csoda-csatával
s a holt élet-vezér
ma úr és él.5
(Babits ford.)
A próféta már régen előre megjövendölte Krisztus fönséges győzelmét: „Halálod leszek, ó, halál; Halál, hol a te győzelmed?” Szent Pál így válaszol ezekre a szavakra: „Elnyelte a halált a diadal!”6 A sírjából feltámadó Krisztus diadala. „Halálával megsemmisítette a mi halálunkat és feltámadásával visszaszerezte az életet.”7
Mert a feltámadott Krisztus új életet kezdett. Krisztus többé nem hal meg, „a halál többé nem uralkodik rajta”. A bűnt egyszersmindenkorra megsemmisítette és most már Istenért él, dicsőséges életet, melynek majd a mennybemenetel napja lesz koronája.
De azt mondhatná erre valaki: Hát Krisztus nem élt mindig Istenért? – De igen, Krisztus csak Atyjáért élt. Mikor a világra jött, teljesen Atyja akaratának rendelkezésére bocsátotta magát. „Íme, eljövök, hogy megcselekedjem, ó, Isten, a te akaratodat.”8 Ez az ő tápláléka: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött”.9 Még szenvedését is szívesen fogadja, mert szereti Atyját: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát”.10 Természete vonakodása ellenére is elfogadja a haláltusa kelyhét és csak akkor adja ki lelkét, mikor mindent beteljesített. Valóban, egész élete összefoglalható ezekkel a szavakkal: „Én mindenkor azt cselekszem, ami Atyám előtt kedves”,11 mert mindig csak Atyja dicsőségét kereste: „Én nem keresem a magam dicsőségét, … hanem tisztelem Atyámat”.12
Így tehát igaz ugyan, hogy az Úr Jézus feltámadása előtt is csak Istenért élt, életét csak Atyja érdekeinek, az ő dicsőségére szentelte, de addig teljesen az áldozat jegyében folyt le ez az élet. Feltámadása után azonban megszabadult már minden adósságtól, mellyel az isteni igazságosságnak tartozott és már csak Istenért élt. Élete most már tökéletes a maga teljességében és ragyogásában. Megszabadult minden gyarlóságtól, az engesztelés, a halál, sőt a szenvedés minden terhétől: „A halál többé nem uralkodik rajta”. A feltámadott Krisztus maga az élet: dicsőséges élet, melynek csodálatos előjogai, mint például a szabadság, romlatlanság, minden szolgaságtól felszabadult testében már itt a földön megnyilatkoznak a tanítványok ámuló szeme előtt. Ez az élet szakadatlan hálaadó és dicsérő ének, mely örökre megdicsőül majd a mennybemenetel napján, amikor Krisztus véglegesen birtokába veszi az emberségének kijáró dicsőségét.
Az életnek és a halálnak ez a kettőssége jellemzi a megtestesült Igének egész köztünk töltött életét. Ez a kettősség legnagyobb erejét és fényét szenvedésében, illetőleg feltámadásában éri el. Ugyanezt a kettősséget meg kell valósítani minden kereszténynek is, mindenkinek, aki a keresztséggel Krisztus testének tagja lesz.
Mivel a keresztkútnál Jézus tanítványai lettünk olyan szertartással, mely Jézus halálát is, feltámadását is jelképezi, nekünk is meg kell valósítanunk földi életünkben ezt a halált és ezt a feltámadást. Jól mondja Szent Ágoston: „Krisztus a mi utunk; nézzünk tehát Krisztusra. Azért jött, hogy szenvedjen értünk és kiérdemelje a dicsőséget; keressük a megvettetést, hogy felmagasztaltassék; azért jött, hogy meghaljon, de azért is, hogy feltámadjon”.13 Visszhangja Szent Pál hasonló gondolatának: „Ekként ti is úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek,14 – mintegy megtagadtátok a bűnt –, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban”.
Mikor tehát Krisztust szemléljük, benne megtaláljuk a halál és az élet misztériumát: „Odaadatott bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért”.15 – A keresztény ember is ezt a kettős misztériumot utánozza életében, mely hasonlóvá teszi Krisztushoz. Szent Pál nagyon világosan kimondja: „Vele együtt eltemetkeztetek a keresztségben s vele együtt fel is támadtatok (ugyanabban a keresztségben)… Midőn (az örök élet számára) halottak voltatok vétkeitek miatt, életre keltett és megbocsátotta minden bűnötöket”.16 Amint Krisztus otthagyta a sírban a szemfedőt, halálának és mulandó életének jelképét, ugyanúgy mi is otthagytuk bűneinket a keresztvízben. És amint Krisztus szabadon és élve hagyta el a sírt, ugyanúgy mi is megtisztultunk a keresztkútnál minden bűnünktől, sőt a Szentlélek működése felékesítette lelkünket a kegyelemmel, az isteni élet forrásával, valamint annak egész kíséretével, az erényekkel és az ajándékokkal. Lelkünk templommá szentelődött, melyben a Szentháromság lakik és kedvét leli benne.
1 Mindazonáltal Krisztus a szó szoros értelmében mégsem nevezhető „bűnbánónak”. A „bűnbánónak” személyes tartozását kell lefizetnie, Krisztus pedig „szent és szeplőtelen főpap”. Az az adósság, melyet ő fizet le, az emberiségé és csak azért fizeti ő, mert irántunk való szeretetből helyettesített bennünket.
2 Jer 11,19
3 Zsolt 21,7
4 Róm 8,3
5 A húsvéti szentmise sequentiája.
6 1Kor 15,54-55.; vö. Oz 13,14
7 A húsvéti prefáció.
8 Zsid 10,9
9 Jn 4,34
10 Uo. 14,31
11 Uo. 8,29
12 Uo. 8,49-50
13 Sermo 62, c. 11.
14 „A bűnnek élni, a bűnnek meghalni.” Szent Pál kedves kifejezései. Azt jelentik, hogy „a bűnben megmaradni, a bűnt megtagadni”.
15 Róm 4,25
16 Kol 2,12-13