A tridenti szent zsinat e kérdésben a következő nagyfontosságú döntést hozza: „A penitenciatartás szentsége a keresztség után a (súlyos bűnbe) bukottaknak éppúgy szükséges, miként a még újjá nem szülötteknek maga a keresztség”. Sokat mond ez a párhuzam a keresztség s a penitenciatartás között.
Amint tehát a még meg nem keresztelt ember a keresztséget, ha üdvözülni akar, ki nem kerülheti, éppen úgy a keresztség után halálos vétekbe esett lélek a penitencia szentségét, a gyónást, nem mellőzheti. Mert egyik, csakúgy mint a másik, az üdvnek Istentől rendelt szükséges eszköze. De mégis ez a szükségesség mind a két szentségnél feltételes, vagyis a lehetőségtől függő.
Amint tehát a keresztséget, ha nincs mód annak felvételére, felnőtt egyéneknél a vágy keresztség pótolhatja, hasonlóképpen, midőn a gyónás lehetetlen, elegendő annak óhajtása is, ha emellett megfelelő töredelmet, vagyis tökéletes bánatot indítunk szívünkben.
Ez az utóbbi egyébként a gyónás utáni vágyat, ha burkoltan is, de mindig magába zárja. Mert hiszen a tökéletes bánat indítóoka, forrása a tiszta szeretet, amely szükségképpen minden lényeges dologban összeforrasztja akaratunkat Isten szent akaratával. Ámde a gyónást Isten akarja s parancsolja minden kereszténynek, ki halálos bűnbe esett. – Tehát még a jóhiszemű protestáns is, ha Isten kegyelmével vétkeit tökéletesen bánja – bár öntudatlanul – bírja lelkében a gyónás vágyát s ezen a címen kapja meg bűneinek bocsánatát.
Másrészt minő vigasztaló ez oly esetekben, ha valaki saját hibáján kívül halála óráján nem gyónhat meg, jóllehet talán arra nagyon is rászorulna.
A hitetlen Voltaire egyik vallásgúnyoló munkájában azt állítja s vele számtalan tudatlan avagy tudva rágalmazó, hogy a katolikus Egyház tanítása szerint: „minden felnőtt, aki gyónás nélkül hal meg, tekintet nélkül az okra, elkárhozik”. A katolikus Egyház ezt sohasem tanította. Hiszen nem tudhatjuk, mi megy Isten s a lélek között végbe ott a halál küszöbén. Lehet, hogy a haldokló ott az örökkévalóság mezsgyéjén még tökéletes bánatot indít s általa Istenével kibékül.
Szalézi Szent Ferenc szépen feltünteti e tekintetben az Egyház érzületét, gondolkodásmódját. IV. Henrik (1589–1610) tudvalevőleg gyilkosságnak esett áldozatul s meghalt anélkül, hogy öntudatának, a bánatnak jelét adhatta volna. És mégis, a szent genfi püspök s egyháztudós elősorolva a szerencsétlenül járt fejedelem érdemeit, odakövetkeztet, „hogy mindeme körülmény remélnem engedi, hogy a mennyei Atya jóságos és könyörületes gondviselése életének végpillanatában megadta királyi szívének a boldog halálhoz szükséges bánatot. Azért kérem a jóságos Istent: legyen irgalmas aziránt, aki annyi ember iránt könyörületes vala; bocsásson meg neki, aki annyi ellenségének megbocsátott; vegye fel dicsőségébe azt a lelket, amely annyival érezteté kegyelmét”. (Nouv. Encycl. cath. 222.)