(megtartóztatási nap)
„Mindenkinek mindene lenni, nincs ennél csodálatosabb érzés”
Amikor Borromei Szent Károly 1565-ben Milánó érseke lett, már előkészített talajt talált a trienti zsinat által előírt reformok megvalósításához, annak ellenére, hogy elődei nem annyira a rájuk bízott nyájnak voltak a pásztorai, mint inkább hadakoztak és diplomataként tevékenykedtek.
Előtte ugyanis néhány évtizeden át a barnabiták (vagy másképpen Szent Pál áldozópapjai) működtek itt, akiket Zaccaria Szent Antal Mária alapított 1530-ban. Az alapító pap volt Cremonában, s mintegy előfutára a belső megújulás szolgálatában Borromei Szent Károlynak.
A beszédeit és imáit átható belső tűz, a következetes szegénység, a vezeklés nyilvános és rejtett gyakorlása, valamint az evilági dolgok teljes megvetése terén mutatott példája, a lelkek szolgálatában tanúsított buzgalma, a Megfeszített hirdetése és szeretete, az eucharisztikus áldozat bemutatásában megnyilvánuló áhítata, az a szentpáli lelkület, amellyel a hittérítő munkát végezte, végül lendületessége és a benne feszülő tömérdek szellemi energia — mindez előkészítette az utat Milánó új apostola számára.
Antal 1502-ben született, valószínűleg decemberben, Cremonában. Apja, Lazzaro egy genovai patricius családnak volt a sarja. Anyja, Antonietta Pescaroli már tizennyolc éves korában özvegyen maradt, s nem ment újra férjhez, hogy egészen fia nevelésének szentelhesse magát.
Ifjúsága szent ártatlanságban telt el. Különösen a szegények szeretetében tündökölt s nem egyszer adta oda drága ruháját a nélkülözőknek. Alsó- és középiskoláit szülővárosában, bölcseleti tanulmányait pedig Páviában végezte. Innen a híres páduai egyetemre ment, hogy az orvostudománnyal foglalkozzon. Tanulóévei alatt nemcsak a jellem, hanem a tehetség és előmenetel terén is első volt társai között.
Mint kész orvos hazájában kezdte működését. Azonban csakhamar meg kellett győződnie, hogy az Úr nem a test, hanem a lelkek gyógyítására hívta. A tőle annyira tisztelt Szent Pál tanítványának, Szent Lukácsnak esete ismétlődött rajta: orvosból apostol lett. Bizonyára nem ment ez lelki küzdelmek nélkül! Teljes odaadással nekilátott a hittudományoknak. Emellett látogatta és gyógyította betegeit, a hit igazságait és a keresztény élet követelményeit magyarázta a gyermekeknek s buzgólkodott, hogy a felnőttek jobbítsák meg életüket.
1528-ban áldozópappá szentelték. A jámbor hagyomány szerint első miséje alkalmával szülővárosának népe szent ámulattal nézte a körülötte támadt angyali fényességet. Ettől kezdve még nagyobb szeretettel ölelt magához mindenkit. Szent Pálként mindenkinek mindene lett (1Kor. 9,22). Szegények, idegenek, nyomorultak nála találtak lelki táplálékot és anyagi támogatást; lakása az űzöttek menedéke lett.
Honfitársai méltán illették „a haza atyja” és az „angyal” nevekkel.
De akármily áldásos tevékenységet fejtett is ki otthon, úgy érezte, hogy az Úr szőlőjében nagyobb terület munkálására van hivatva. Ezért csakhamar Milánóba költözött.
Felső-olaszország fővárosában akkortájt zavaros volt az idő és siralmasak az erkölcsi állapotok. A várost 1499-1512-ig francia csapatok tartották megszállva, 1512-ben pedig a svájciak kerítették hatalmukba. I. Ferenc francia király serege 1515-ben ugyan újra bevette, de már tíz év múlva V. Károly császár személyében új ura lett. A király és a császár között kisebb-nagyobb megszakításokkal 1538-ig dúltak a véres harcok. Ez az állandó hadiállapot rengeteg kárt tett az erkölcsökben, a hitet meg a Németországból átszivárgó protestantizmus fenyegette.
A fiatal pap Szent Pál buzgóságával szeretett volna segíteni a bajokon. De csakhamar látta, hogy egyedül keveset tehet. Munkatársakat keresett s Ferrari Bertalan és Morigia Antal Jakab személyében megértő barátokra talált. Az első jogtudósból, a másik kiváló matematikusból lett pappá.
A testi-lelki jóbarátok sokat tanakodtak és töprengtek. Végre 1530-ban új szerzetnek körvonalai bontakoztak ki lelkük előtt. Úgy érezték, hogy a megújhodás érdekében imádsággal, jó példával, lelkipásztori buzgósággal, missziókkal hatniok kell a papságra és a szülőkre, ezeken keresztül pedig az ifjúságra.
VII. Kelemen pápa 1533 február 18-án jóváhagyta ezt az elgondolást s megengedte nekik, hogy közös szerzetesi életet kezdjenek s új tagokat vegyenek föl.
Az új élet még annak az évnek őszén Antal vezetésével megindult.
Mindhárman a szentek életét élték. Imádkoztak, elmélkedtek s kemény önmegtagadásban gyakorolták magukat. Olcsó főzelék és hal volt mindennapi táplálékuk s hús csak akkor került – nagyritkán – asztalukra, ha ajándékba kapták. Nemsokára mások is csatlakoztak hozzájuk. Megkezdték külső tevékenységüket is.
Milánó szokatlan, de nagyon hatásos lelkipásztori munkának lett tanúja. Antal nem egy ízben jelent meg a népes utcán feszülettel a kezében vagy bűnbánati kötéllel a nyakában s bűnbánatra hívta föl a járókelőket. Máskor meg hatalmas kereszttel a vállán vonult végig a városon valamelyik templomba. Az ilyen néma prédikáció nem maradt hatás nélkül. A példáját követték társai is.
Vezeklési módjuk félreértésekre adott okot, sőt némelyek egyenesen eretnekségre gyanakodtak s följelentették őket az Inkvizíciónál. Súlyos kereszt nehezedett akkor mindnyájuknak, de főleg Antalnak vállára. Nagylelkűen viselte ezt a megpróbáltatást. Hisz hűséggel követte a nemzetek apostolát, aki megírta magáról (Gal. 6,17), hogy a különféle megpróbáltatásokban, az Úrért kapott sebekben az Úr Jézus sebeit viseli testén. Ő is viselte a keresztet, az Úr keresztjét.
Emellett tartotta társaiban a szent reménység lelkét. A megindított vizsgálat tisztázta őket s fényes elégtételül III. Pál 1535 július 20-án újra megerősítette szerzetüket. A pápa szívesen járult hozzá, hogy az ő patrónusának, Antal szeretett szentjének neve belekerüljön a szerzet elnevezésébe: „a lefejezett Szent Pálról nevezett szabályozott papok” vagy a „paulánusok” rendje. A pápa kivette őket a püspöki joghatóság alól s megengedte, hogy rendházuk mellé Szent Pál tiszteletére templomot építsenek.
Ettől kezdve boldogabb élet virult föl a Sant Ambrogio-templom melletti házukban; kápolnájuk tornyán pedig péntek esténként bátran szólhatott a kis harang, hogy Antal elgondolása szerint az Úr kínszenvedésére figyelmeztesse a környék lakóit.
Odaadó és nyitott lélekkel fáradozott Antal az Angelikák rendjének megalapításán és képzésén is.
Torelli Lujza guastallai grófné (+ 1559) 1530-ban Milánóban női szerzetet alapított, a grófnő volt a társa, bár maga nem öltözött be. Ezt a rendet négy évre rá, III. Pál pápa is megerősítette, majd 1535-ben jóváhagyta.
A „Szent Pálról nevezett angelikák szerzete” Antaltól kapta a szabályzatot és a nevet.
Az „Angelika” szó annyit jelent, mint „angyali” s Antal e név viselőit arra akarta buzdítani, hogy a reájuk bízott leányoknak, de különösen a veszélyben forgó vagy a bűn útjára tért nőknek legyenek őrzőangyalai. A paulánusok népmissziói alkalmával különösebb munka várt rájuk: ők foglalkoztak a női nemmel. Áldásos működésük a 19. század elejéig tartott.
Ez volt az első olyan női rend, amelynek megengedték, hogy az apostoli munka érdekében elhagyják a klauzúrát. Egy levélben, amelyet lelki leányaihoz intézett, olyan programot fogalmazott meg, amely a maga korában úttörő jelentőségű lehetett:
„Bontsátok ki zászlótokat, amelyet a Megfeszített küld majd nektek, hogy hirdessétek mindenütt a Lélek elevenséget és az eleven Lelket” (1537. május 26-án kelt levél).
Antal apostoli buzgósága és szervező ereje még más alkotással is tudott enyhíteni Milánó lelki nyomorán. Külön egyesületet alapított a családatyák számára. Beszédeivel és vallásos előadásaival szilárdítani akarta bennük a nagy felelősségérzetet, amellyel tartoznak, főleg gyermekeik jövőjének.
A barnabiták és az angelikák, akik a Szent Pál szellemétől áthatott, lánglelkű apostol buzgalmának örökösei lettek, nem maradhattak sokáig alapítójuk keze alatt:
Antal 1539. július 5-én, harminchét éves korában eltávozott övéi köréből.
E sokoldalú működéshez a lendítőerőt elsősorban a legméltóságosabb Oltáriszentségből vette. A leglángolóbb szeretettel viseltetett a köztünk lakó Úr iránt. Sokat tett a gyakori szentáldozás érdekében. Úgy látszik, ő volt az úgynevezett 40 órás szentségimádásnak megindítója.
Ezt legelőször 1534-ben tartották Milánóban annak a 40 órának emlékére, mely alatt az Úr teste a sírban nyugodott. Ez a bensőséges áhítatgyakorlat főleg a háromnapos szentségimádás (pl. farsangkor) alakjában Milánóból az egész Egyházban elterjedt.
Igen nagy szolgálatot tett számos „új” eszme megvalósításával, amelyek zömükben még ma is gyakorlatban vannak az Egyházban. Így pl. az Oltáriszentség 40 órás nyilvános és ünnepélyes imádása, amelyet sorra átvettek az egyházmegyék (1537); a harangozás bevezetése pénteken délután 3 órakor Krisztus kereszthalálának emlékére; a papság és a műveltebb világi hívők szellemi irányítása és továbbképzése konferenciák révén; a gyakoribb szentáldozás; a kolostorok reformjának előmozdítása missziós beszédekkel; a népmisszió, a házaspárok összefogása a családok megújulása érdekében.
1536-ban megvált a főnökségtől, hogy szabadabban éljen a papok és a nép számára való misszióknak. Utódja Morigia lett. 1537-ben Antal már Milánón kívül Vicenzában is vezetett sikerült missziót. Az 1539. nyár elején pedig Guastallába ment.
Oda is nagy szeretete vitte: a polgárság között nagy viszály tört ki s apostoli lélekkel ezt el akarta simítani. Sikerült is meghoznia a békességet a városka számára, de ugyanakkor súlyos betegségbe esett.
Az volt az óhaja, hogy vigyék el szülővárosába, ahol még élt édesanyja. Csakugyan elszállították Kremónába. Halála előtt abban a kegyelemben részesült, hogy megjelent neki Szent Pál apostol s megvigasztalta. Hozzátartozói sírása és édesanyja ölelő karjai között szállt el lelke Teremtőjéhez1539 július 5-én Szent Péter és Pál ünnepének nyolcada alatt. 36 éves volt.
Holttestét Milánóba vitték s az angelika apácák templomában temették el, de maradványairól sokáig nem lehetett tudni, hol vannak. Csak 1891-ben találták meg őket újra, akkor kerültek a Szent Barnabás-templom kriptájába, ahol ma is nyugszanak.
Fiai halála után néhány évre megszerezték az egyik külvárosban fekvő Barnabás-kolostort; mellette fölépült 1547-ben az a Szent Pál-templom, amely a megboldogultnak leghőbb vágya volt. A kolostorról nevezték utóbb a paulánusokat barnabitóknak. Antalt a nép mindjárt halála után szentként tisztelte. Maga Borromeo Károly (lásd nov.4.), Milánó nagy érseke is méltónak találta őt arra, hogy sírja fölött misézzen s ezzel meghálálja, hogy számára előkészítette a talajt.
A barnabiták alapítójának nem maradt rá ideje, hogy tanítását összefoglalja és pontos szabályzatot állítson össze a rendje számára. Egy tucatnyi levél, hat beszéd, amelyek a parancsokról szólnak, és egy rendi szabályzat vázlata őrizte meg egyénisége vonásait, ezek jelentik szellemi hagyatékát.
A barnabitáknak Borromei Szent Károly lett második atyjuk és védelmezőjük, aki folytatta és betetőzte az elkezdett reformot is. Antal Máriát VIII. Urbán 1634-ben boldoggá avatta, XIII. Leó 1890-ben ezt megújította, majd 1897-ben a szentek sorába iktatta.
Szent Pál levelével, kereszttel és szentségmutatóval ábrázolják.
Ünnepét még szentté avatása évében, 1897-ben felvették a római naptárba, július 5-re.
E szent reform-pap életéről – aki olyan korban élt, amikor közszájon forgott:
„Ha valaki el akar kárhozni, annak elég, ha pap lesz” – saját levelezése és a kortársak véleménye ad képeket.
—Azt, hogy a vallási megújulás érdekében készen áll minden erejének latba vetésére, Antal egy 1531-ben kelt levelében fogalmazta meg, lelkes felhívás formájában:
„Fel, fel, testvérek! ha eddig volt is körünkben némi bizonytalankodás, most szakítsunk vele, ugyanúgy a hanyagsággal is, és mint a bolondok rohanjunk nemcsak az Istenhez, hanem embertársunkhoz is!”
—A Zaccaria Szent Antal Mária köré gyűlt férfiak és nők különös látványt nyújtottak a milánóiaknak: egy orvos, egy jogász, egy ismert gavallér és egy grófnő hirtelen lemondtak mindenfajta státusszimbólumról, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. S amikor a szószékról „a városban pusztító pestis”-ként beszéltek róluk, a felizgatott tömeg pedig fel akarta gyújtani a házukat, Antal Szent Pál szavaival biztatta társait:
„Esztelenek vagyunk Krisztusban.”
A barnabiták munkájáról ezt jegyezte föl az életrajzíró:
„Látni őket a templomokban, amint Isten vigasztalásáért könyörögnek, látni őket szegényes öltözékben adományokat gyűjtve. Némelyek rendet tartanak a székesegyházban, mások a kórházakat látogatják. Ismét mások egészen szerény szolgálatokat vállalnak, elmennek házi szolgának vagy halárusnak. Mindegyikük talál valami módot a maga megalázására, hogy ösztönözze a népet, és segítsen neki élete megváltoztatásában.”
Szokatlan megjelenésük, az utcákon rögtönzött prédikációik és elszánt vezekléseik oly mértékben érintették a hivatalos Egyházat, hogy Antal ügye az inkvizíció elé került. Ám Crivelli inkvizítor nem tehetett egyebet, mint hogy megállapítsa:
„Egyszerű, egyenes ember”.
III. Pál pápa pedig védelmébe vette a közösséget:
„Pontosan ilyen emberekre van az Egyháznak szüksége. Tudósok és diplomaták vannak elegen.”
Istenünk, kérünk, add meg, hogy Szent Pál apostol szeretetével törekedjünk Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére, amint Zaccaria Szent Antal is e megismerés birtokában hirdette Egyházadban fáradhatatlanul az üdvösség igéjét.