Ez olyan fontos alapigazság, hogy kissé el kell nála időznünk.
Jézus istensége földi életében rejtve volt embersége fátyola alatt. Még kortársai számára is csak a hit tárgya volt.
A zsidók kénytelenek voltak elismerni tanításának felsőbbrendűségét: Ki ez az ember? „Soha ember így nem beszélt, mint ez az ember.”1 Tanúi voltak tetteinek, melyeket – mint mondták, – senki sem vihet végbe, „hacsak nincs vele az Isten”.2 De látták azt is, hogy Krisztus ember volt: ő maga mondja, hogy földijei, akik csak mint a názáreti munkást ismerték, csodái ellenére sem hittek benne.3
Még meghitt hallgatói, az apostolok sem látták istenségét. A már említett jelenetben, amikor az Úr Jézus megkérdezte tanítványaitól, hogy kicsoda ő, Szent Péter azt mondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Krisztus Urunk rögtön kijelenti, hogy Szent Péter nem a természetes ismeret bizonyosságával nyilatkozott így, hanem csak az örök Atya kinyilatkoztatása folytán. És ezért a kinyilatkoztatásért mondja boldognak apostolát: „Boldog vagy Simon, Jónás fia! mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon”.
Többször is olvashatjuk az evangéliumban, hogy a zsidók vitatkoztak egymással Krisztus személyéről. – Így akkor is, amikor Krisztus elmondotta példabeszédét a Jó pásztorról, aki életét adja juhaiért, szakadás támadt hallgatósága körében. Egyesek azt mondották: „Ördöge vagyon és megháborodott; minek hallgatjátok őt?” Mások azzal vágtak vissza: „Ezek nem ördöngősnek igéi”. És utaltak Jézus csodájára, mikor pár nappal azelőtt meggyógyította a vakon született embert: „Vajon az ördög megnyithatja-e a vakok szemeit?” Ekkor, hogy tisztán lássanak, körülvették Jézust a zsidók és azt mondták: „Meddig tartod függőben lelkünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan”. És mit válaszol Krisztus Urunk? „Mondtam nektek és nem hiszitek. A cselekedetek, melyeket én teszek Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam.” Majd hozzáteszi: „De ti nem hiszitek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim szavamat hallgatják; és én ismerem őket, és követnek engem; és én örök életet adok nekik, és nem vesznek el mindörökké, és senki sem ragadja el őket kezemből. Amit Atyám nekem adott, mindennél nagyobb és senki sem ragadhatja ki Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk”. Ekkor a zsidók istenkáromlónak tartják, mert Istennel egyenlőnek mondta magát és köveket ragadnak, hogy megkövezzék. És mikor Jézus azt kérdezi, hogy miért cselekszenek így, azt felelik: „A káromlásért kövezünk meg téged, mivel hogy ember létedre Istenné teszed magadat”. És mit válaszol Krisztus? Tagadja talán ezt a szemrehányást? Nem, ellenkezőleg: megerősíti. Jól gondolták: Istennel egyenlő. Jól értették szavait, de ő újból megerősíti: ő az Isten Fia, „mivel – mondotta, – Atyám tetteit cselekszem, aki engem küldött”, mert az isteni természet folytán „az Atya énbennem vagyon és én az Atyában”.4
Láthatjuk tehát, hogy a Krisztus Jézus istenségébe vetett hit az első lépés az isteni élet felé, számunkra éppúgy, mint a korabeli zsidók számára volt. Az a hit, hogy Jézus az Isten Fia, maga az Isten, legelső feltétele annak, hogy juhai közé sorozzon bennünket, hogy kedvesek legyünk Atyja előtt. Mert valóban, az Atya ezt kívánja tőlünk: „Ez az istenes cselekedet, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”.5 Abban áll a kereszténység, hogy Krisztus emberségében elfogadjuk istenségét, minden, legmesszebbre terjedő elméleti és gyakorlati következményével együtt. Krisztus uralma és ezáltal az életszentség a szerint valósul meg bennünk, amilyen mértékben növekszik a Jézus Krisztusba vetett hitünk tisztasága, elevensége és teljessége. Életszentségünk istenfiúságunk kegyelmének kiteljesedése. Már pedig elsősorban a hit által születünk a kegyelmi életre, mely Isten gyermekeivé avat bennünket: „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született”.6 Csak akkor vagyunk valóban Isten gyermekei, ha életünk ezen a hiten alapul. Az Atya nekünk adja Fiát, hogy ő legyen mindenünk: példaképünk, megszentelődésünk, életünk. Szinte mondja: Fogadjátok be Fiamat, mert benne mindenetek megvan! „Miképp ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?”7 És ha őt befogadjátok, engem fogadtok be és akkor őáltala, őbenne szeretett fiaim lesztek. Krisztus Urunk maga is kijelentette: „Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem abban, aki engem küldött”.8
Szent János mondja: „Ha az emberek bizonyságát elfogadjuk”, ha okosan elhisszük, amit az emberek állítanak, „az Isten bizonysága nagyobb, mert ez az Istennek bizonysága”. Még egyszer: mi az Isten bizonysága? – Isten tanúskodása, hogy Krisztus az ő Fia. „Aki hisz az Isten Fiában, az önmagában bírja Isten bizonyságát. Aki nem hisz a Fiúnak, hazugnak tartja őt, mert nem hisz abban a bizonyságban, melyet Isten tett az ő Fiáról.”9 Ezek a szavak mélységes igazságot tartalmaznak. Mert mi ez a bizonyság? Az, „hogy Isten örök életet adott nekünk. És ez az élet az ő Fiában van. Aki bírja a Fiút, annak van élete; aki nem bírja a Fiút, annak nincsen élete”.10 Mit jelentenek ezek a szavak?
Hogy ezt megértsük, a kinyilatkoztatás fényénél fel kell emelnünk tekintetünket az isteni élet forrásához. Az az Atya élete a Szentháromságban, hogy „kimondja” Fiát, Igéjét; egyetlen, egyszerű, örök ténnyel nemzi Fiát, aki hozzá hasonló, akivel közli létének és tökéletességeinek teljességét. Ebben a Szóban, mely végtelen, mint önmaga, ebben az egyetlen, örök Igében az Atya szüntelenül magáénak ismeri el Fiát, saját képmását, „dicsősége fényét”. – És minden szó, minden bizonyság, mellyel Isten megnyilatkozott Krisztus istenségéről, mint például Jézus megkeresztelésekor: „Íme, ez az én szeretett Fiam”, az érzékelhető világban csak visszhangja annak a tanúságnak, melyet az Atya önmagának ad az Istenség szentélyében. Ezt a tanúságot egy Szóval fejezi ki, mely egész önmagát, legbensőbb életét tartalmazza: „Fiam vagy te, én ma nemzettelek téged”.
Amikor tehát elfogadjuk az örök Atya tanúságát, amikor azt mondjuk Istennek: Ez a jászolban fekvő kisded a te Fiad: imádom és rendelkezésére bocsátom magamat; az az ifjú, aki a názáreti műhelyben dolgozik, a te Fiad: imádom; az a keresztrefeszített ember a Kálvárián a te Fiad: imádom, a kenyérdarabka színe alatt a te Fiad rejtőzik és én imádom; amikor azt mondjuk Jézusnak: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, ha leborulunk előtte és szolgálatára szánjuk minden erőnket; ha minden cselekedetünk megegyezik ezzel a hittel és szeretetből fakad, mely tökéletessé teszi a hitet, – akkor életünk visszhangja lesz az Atya életének, aki örökké egy végtelen szóban „mondja ki” Fiát. És mivel az Isten életének e működése sohasem ér véget, kiterjed minden időre, örök jelen, azért így magával az Isten életével egyesülünk. Ez Szent János tanítása: „Aki hisz az Isten Fiában, az önmagában bírja Isten bizonyságát”, azt a bizonyságot, mellyel az Atya „kimondja” Fiát.
1 Uo. 7,46
2 Uo. 3,2
3 Uo. 7,5
4 Jn 10,37-38
5 Jn 6,29
6 1Jn 5,1
7 Róm 8,32
8 Jn 12,44
9 1Jn 5,9-10
10 Uo. 5,11-12