De egyébként is arról, mintha Krisztus a bűnbocsátó hatalmat csupán az apostolokra korlátozta volna, a hagyomány, az Egyház mit sem tud, sőt éppen az ellenkezőről van meggyőződve. A katolikus Egyház mindenkor a Krisztustól s az apostoloktól átörökölt kulcshatalom letéteményesének, örökösének érzi, tudja magát.
Elég legyen evégből csak néhány szentatyát idéznünk, kik az újszövetségi papságot, mint a kulcshatalom letéteményesét szinte az egekig magasztalni meg nem szűnnek.
„A papság trónja – mond Aranyszájú Szent János – mennyben van felállítva s hatalmával a mennyeiek felett uralkodik. Ki mondja ezt? Az egek királya maga. Ugyanis: Amiket megkötöztök a földön – úgymond Máténál (18,18) – meg lesznek kötve mennyben is… stb. Mit lehetne e méltósághoz hasonlítani?” – Másutt ismét ugyanő így beszél: „Azokra, kik a földön laknak, van bízva a mennyeiekről való gondoskodás és hatalmat kaptak, aminőt Isten nem adott sem angyaloknak, sem főangyaloknak. Ezeknek ugyanis nem mondották: Amit megkötöztök a földön stb. A világ hatalmasainak van ugyan hatalmuk kötözni, de csak a testét, ám az a kötelék, amellyel a papok kötöznek, a lelket köti meg s elér a mennyekbe. Amit a papok tesznek itt alant, azt jóváhagyja Isten a magasban. Mi mást adtak nekik, mint minden mennyei hatalmat. Mert hiszen így szólt hozzájuk (az Úr): Akiknek megbocsátjátok bűneiket stb. Mely hatalom volna ennél nagyobb? Miként Jánosnál olvassuk (5,22), az Atya minden ítéletet átadott a Fiúnak. És én úgy látom, hogy a Fiú ugyanezt teljesen átadta nekik … Mintha csak már az égbe volnának áthelyezve, oly fenséges hatalommal vannak felruházva. A zsidók papjainak hatalmuk volt a poklosságtól megtisztítani, vagyis inkább csak megvizsgálni a megtisztultakat; és tudod, mégis mennyire keresett volt akkor a papság. Ezek azonban (az újszövetségi papság) nem a test poklosságára nézve kaptak hatalmat, hanem a lélek tisztaságát illetőleg és pedig nem csupán megvizsgálni, vajon megtörtént-e a tisztulás, hanem egyenesen magát a tisztulást eszközölni”. Így beszél az aranyszájú pátriárka. Ma sem lehetne e kérdésben szebben, világosabban, meggyőzőbben beszélni.
Szent Ambrus pedig így érvel a novácián-féle eretnekek ellen: „A nováciánok azt mondják, hogy ők részükről Istennek adják a dicsőséget, midőn a bűnbocsájtó hatalmat egyedül neki tulajdonítják. Ellenkezőleg! gyalázattal, a legnagyobb gyalázattal illetik Istent, mert rendeletét megmásítják, az átruházott közbenjárói tisztet visszautasítják. Miután ugyanis maga az Úr Jézus mondotta az Evangéliumban: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket … stb. Kérdem, ki tiszteli meg őt jobban; az-e, aki rendeletének engedelmeskedik, vagy az, aki annak ellenszegül? Az Egyház engedelmességet tanúsít az Üdvözítő iránt mind azáltal, hogy a bűnöket megköti, mind azáltal, hogy azok kötelékét megoldja”.
Szent Ágoston intelméből is ugyanez a katolikus tan sugárzik elő: „Tartsatok – úgymond – penitenciát, miként ez az Egyházban történik. Senki se mondja, én titkon, Isten előtt tartok penitenciát; és Isten, ki látja a szívet, megbocsát nekem. Tehát akkor hiába van mondva: Amiket megkötöztök a földön … stb.? Vajon hiába kapta az Egyház a kulcsok hatalmát?”
Itt van végül maga az Egyház, mely általános, közös hitében nem tévedhet. A hívek csakúgy, mint a papság, nemcsak állandó tudatában vannak az Egyház által birtokolt kulcshatalomnak, hanem gyümölcsöztették is azt kezdettől fogva a mai napig.
Midőn az egykorú Vitai Viktor tanúsága szerint a vandalok Afrikában Hunnerich parancsára a papokat Karthágóból s vidékéről száműzik, a megrémült hívek szívetfacsaró hangon kiáltozzák távozó pásztoraik után: „Kiknek kezére bíztok bennünket, szánalomraméltókat, ti, kik a vértanúi korona elé siettek? Kik fogják ezentúl nekünk a penitenciatartás szentségének áldásait kiszolgáltatni? Ki oldja meg bűneink kötelékeit s engesztel ki minket Istennel? Hiszen hozzátok vannak az Úr igéi intézve: Amiket megoldoztok a földön, meg lesznek oldva a mennyben is …”