Június 29. Szombat, SZENT PÉTER ÉS PÁL APOSTOLOK

Boldog vagy, Simon Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” (Mt 16,13-19)

A római egyházat alapító két apostol főünnepe, június 29-e az Egyház egységének és katolikus voltának ünnepe – mondta XVI. Benedek 2005-ben.

Ubi Petrus, ibi Ecclesia” – vagyis: „ahol Péter, ott az Egyház.”

Ezt Szent Ágoston egyházatya mondta. Az Egyház ma nem a szokványos módon emlékezik meg két szentjéről, hanem itt többről van szó. Most a hitünket is ünnepeljük. Péter és Pál a jézusi egyház szilárd oszlopai. Velük indult el ez a földi Egyház, melyet Jézus alapított.

Péter – az első pápa, Pál – a népek apostola.

Akkor vagyunk hívő katolikusok, ha követjük az ő hangjukat, tanításukat, utódaik hangja által. A mindenkori pápa Péter székében ül, Péterként tanít.

Ma a két főapostolt ünnepeljük. Imádságos megemlékezéssel szállunk lélekben a vatikáni dombokhoz, ahol a hatalmas bazilika hirdeti Krisztus földi helytartójának, Szent Péternek vértanúságát, és az ostiai út harmadik mérföldkövénél a Nemzetek Apostolának, Szent Pálnak fővételét.

A két apostol vértanúságának ünnepe a nyugati és a keleti kereszténységben is főünnep.

Szent Péter és Pál apostolok, – akiknek ma üli Egyházunk égi születésnapját – Rómában, Néró császár uralkodása alatt szenvedtek vértanúhalált.

Az ókeresztény korra visszavezethető hagyomány szerint a két apostol nem ugyanabban az évben, de ugyanazon a napon, június 29-én halt meg. Péter apostolt kérésére fejjel lefelé – mivel méltatlannak tartotta magát, arra, hogy ugyanolyan módon haljon meg, mint az Úr Jézus, akit háromszor is megtagadott – keresztre feszítették, a vatikáni domb melletti császári cirkuszban.

A népek apostolát, Szent Pált római polgár lévén karddal fejezték le és a városból tengerpartra vezető ostiai út mentén temették el.

Rómában a IV. századtól kezdve három helyen tartottak megemlékező szentmisét a két apostolról:

Péterről a Vatikáni dombon,

Pálról a Via Ostense mellett,

s kettőjükről együtt a Szent Sebestyén katakombában, ahová az üldözések idején mindkettőjük ereklyéit menekítették.

Mindkettőjük sírja fölé Nagy Konstantin császár bazilikát emeltetett a IV. század elején, erre épült fel a Szent Péter bazilika és a falakon kívüli Szent Pál bazilika.

A magyar katolikus néphagyomány az ezen a napon bemutatott ünnepi nagymisét aratók miséjének nevezi. Péter-Pál napját elsősorban a nagyvárosi köztudat tartja az aratás kezdetének. Egyes vidékeken a hívek kalászból font koszorúkat és kereszteket visznek a templomba, melyeket a pap áldásban részesít.

Az Alpok falvaiban az Angelusra szólító kora hajnali harangszóra a hívő emberek kilépnek kertjükbe, ahol fák zöldellő lombja alatt mondják el az “Úrangyalát”, majd meghajolva keresztet vetnek, mondván, hogy Szent Péter ünnepnapján a Szentatya áldását angyalok repítik el mindazokhoz, akik tiszta szívvel várják.

Péter is, Pál is az adott időben és az adott körülmények között hívő ember, az Ószövetség hitét élő ember, amikor egyszercsak meghallja a Názáreti Jézus hívó szavát. Az egyik így, a másik úgy.

Elsőnek Péterben születik meg a fölismerés:„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”

Péter apostol megbízatása:

Simon Péter testvérével Andrással az elsők között kapott meghívást Jézus tanítványai közé. Péter és a másik tizenegy tanítvány ott él Názáretben Jézus körül és tanulják az apostolságot.

Amikor Jézus Fülöp Cézareájának vidékére ért, egy napon az apostolokkal beszélgetett. Feltett tanítványainak egy kérdést:

Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”

Ezt válaszolták:

Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.”

Jézus az ő véleményükre volt kíváncsi, ezért tovább kérdezte őket:

Hát ti, kinek tartotok engem?”

Simon Péter válaszolt:

Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

Erre Jézus azt mondta neki:

Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait:

Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.

Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő a Krisztus…”

Kősziklaként ő lett az apostolok feje. Antióchia, majd Róma püspöke lett.

Óh, örök Róma, szentek és mártírok városa,Óh, örök Róma, fogadd dicséretünk.

Dicsőség a mennyben az Istennek, mi Urunknak,És béke a Krisztust szerető embereknek.

Hozzád jövünk, angyali PásztorBenned látjuk nemes Megváltónk.

Hitünk szent örököse vagy Te,Menedéke és vigasztalása, küzdőknek és hívőknek.

Erő és félelem meg nem szűnik; Az igazság és a szeretet uralkodik majd...”

Szent Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.

„…Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni –: legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját…”(1Pt.5,14)

Az apostolok az Egyház életének és szervezetének fontos pillérei. A mi hitünk elsősorban a kinyilatkoztatásra épül, mely Jézus életével ért véget, és az apostolok szilárd hitére. Az apostolok részesei voltak a megváltás művének, betekintést nyertek a mennyei misztériumokba, valamint küldetést és vezető feladatot kaptak közvetlenül Jézus Krisztustól. Az ő tudásuk közvetlenül tőle származik, hiszen őt hallgatták.

Jézus Krisztus szándéka volt a „Cathedra Petri” is, azaz Péter elsőbbsége az apostolok és minden keresztény között. Pétert rendelte saját Egyházának földi fejévé, hogy „amíg ő nincs velünk”, addig ő és utódai vezessék a rá bízott nyájat.

Ennek a nyájnak pedig szüksége van tanítóra és pásztorra, hiszen a „sötétben tévelyeg”…

A kereszténység központi tétele mindig ez:Kinek tartjuk Krisztust?

A kérdés döntő jelentőségét az is mutatja, hogy a leendő Egyház kiválasztott feje adja meg a választ. Nem magától, hanem az Atya kegyelmi segítségével. Hitünk tartalma az, hogy Krisztusban az Isten örök Fia lett emberré, s őbenne az Atya egész tervét, egész irgalmát megmutatta. Ez a hit adja meg az Egyház szilárdságát Amíg tudjuk, hogy Krisztus nemcsak ember, hanem isteni személy, addig elfogadjuk őt útnak, igazságnak, életnek és a kegyelem forrásának. Péter hivatala, mint sziklaalap biztosítja ennek a hitnek a szilárdságát az Egyházban.

Te Péter vagy, és én neked adom a mennyek országának kulcsait.”

Amikor Jeruzsálemben kitört az első keresztényüldözés, Heródes király elfogatta az Egyház néhány vezetőjét, hogy ártson nekik. János testvérét, Jakabot karddal kivégeztette. Amikor látta, hogy ezzel megnyerheti a zsidók tetszését, elhatározta, hogy Pétert is elfogatja.

A kovásztalan kenyér ünnepét ülték. Elfogatta, börtönbe záratta és rábízta négy, egyenként négy katonából álló csapatra, hogy őrizzék. Az volt a szándéka, hogy húsvét után a nép elé vezetteti. Míg Pétert fogva tartották a börtönben, az Egyház szüntelen imádkozott érte Istenhez. Azon az éjszakán, amikor Heródes elő akarta őt vezettetni, Péter két katona között aludt, kettős lánccal megbilincselve. A bejáratnál pedig őrök vigyázták a börtönt.

„…Egyszerre megjelent az Úr angyala, és a helyiséget fény árasztotta el. Az angyal megütötte Péter oldalát, és felébresztette: „Kelj fel, gyorsan!” Erre a láncok lehulltak a kezéről. Azután az angyal így folytatta: „Csatold fel övedet, és vedd fel saruidat!” Amikor megtette, az angyal ezt mondta: „Vedd magadra köpenyedet, és kövess!”

Ment és követte, de nem tudta, hogy valóság-e az, amit az angyal tesz vele. Azt gondolta, hogy látomása van. Átmentek az első őrségen, majd a másodikon is, aztán eljutottak a város felé nyíló vaskapuhoz. Az magától kinyílt előttük. Kint még végigmentek az egyik utcán, és ott az angyal hirtelen eltűnt mellőle…”

Amikor Péter föleszmélt, így szólt:

Most már biztosan tudom, hogy az Úr elküldte angyalát, és kiszabadított Heródes király kezéből és mindabból, amiben a zsidó nép reménykedett!”

Pál a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, és ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette. – A népek apostolává vált.

Pál, – aki jelenleg még Saul – , Jeruzsálemben ószövetségi teológiát tanul Gamáliel rabbi lábainál. S egyszer csak Jézus híre eljut Jeruzsálembe is.

Azt nem tudjuk, hogy Saul ott volt-e akkor Jeruzsálemben, amikor az Urat megfeszítették. Az azonban bizonyos, hogy pünkösd után minden dühével és energiájával nekirontott a keresztényeknek – ezt saját vallomásából tudjuk. Jelen van akkor is, amikor Szent István diakónust megkövezik. El akarja tiporni a születendő Egyházat.

Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember el tudja képzelni, Saul miként minősítette a Krisztus-követőket mindaddig, amíg a damaszkuszi úton meg nem hallja Jézus szavát:

Te az én választott edényem leszel! És én megmutatom neked, mennyit fogsz a nevemért szenvedni!”

A keresztényüldöző római tisztviselő Saul, – majd Pál, – Krisztus követője lett.

Jézus élete során nem találkozott vele, nem tartozott a 12 tanítvány közé.

A damaszkuszi úton Krisztus megszólította, ekkor ébredt hite hűséges apostollá és a Szentírás egyik jelentős írójává tette. A 313-ig tartó keresztényüldözésnek több százezer vértanú áldozata volt. A katonai hatalom minden eszközt felhasználva irtotta a krisztuskövetőket. Ennek a folyamatos hadjáratnak egyik tiszti tagja volt Pál (eredeti nevén Saul) is az apostoli korban (az I.században).

A damaszkusz felé vezető úton azonban Krisztus szólította meg:

Saul, Saul, mért üldözöl engem.” A katona lesett lováról, több napig vakon ápolták. Krisztus egyik leghűségesebb apostola lett.

Pál megtéréséből született a szólás: – Pálfordulás – az ellentétét teszi, mint addig.

Saul a damaszkuszi úton a feltámadott, élő Krisztussal találkozott, és ez új irányt adott életének. Addig is az Isten akaratát kereste, de tévúton, az erőszak és gyűlölet útján. Megtérése abban állt, hogy belátta, az Istenhez vezető út Jézus Krisztus.

Benne rátalált élete hivatására, ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette:

Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek!”

Pál apostol magatartása eleven bizonyíték arra, hogy a hit mit ad az embernek.

Ő hirdette az evangéliumot, utazott, ,fáradozott, buzdított, sokaknak megmutatta a szeretet és az üdvösség útját. Élete végén azonban a nagy áldozatot neki magának kellett meghozni. Tudja, hogy a Néró-féle üldözés alatt a halálos ítélet várja, de élteti a remény, hogy Krisztus megjutalmazza fáradozásaiért, s vértanúsága is tanúságtétel lesz Isten ügye mellett.

Az Úr megszabadít engem minden gonosz cselvetéstől, és mennyei országába vezet.

Nemcsak példájával tanított, hanem kifejezett igehirdetésével is, így mindnyájunknak példát ad a folytonos megtérésre, a szeretetből táplálkozó példamutató életvezetésre és a bátor, nyílt igehirdetésre.

Szent Pállal együtt bátran hirdetjük:

A szeretet nem szűnik meg sohasem!”

Így lett a keresztények üldözőjéből a népek és nemzetek apostola, Saulból pedig Szent Pál.

„…Kedves Fiam! Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad nekem azon a napon. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az ő eljövetelét.

Mellém állt ugyanis az Úr és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, és tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából. Sőt, az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és átment mennyei országába. Dicsőség legyen neki mindörökké! Ámen…. (Tim2.)

Ez a két apostol megszenvedett a hitéért, megszenvedett az Egyházért. de megélték és bizonyítják mind a mai napig, hogy aki hisz az Egy Szent Katolikus Anyaszentegyházban, meghallja magának, Krisztusnak a hangját. Azt a hangot, aki őt erre a feladatra kiválasztotta, aki őt meghívta.

Meghallja Krisztust, hiszen ő maga mondta, hogy: „aki titeket hallgat, az engem hallgat.”

A két apostolfejedelem Péter és Pál, ma erre tanít minket. Odateszik az életüket a szemünk elé: „Nézzétek meg egy kicsit, hogy mit is jelent az apostoli Egyház és ahhoz tartozni”

Ez a két élet egy napon fejeződött be Rómában, mégpedig vértanúsággal. De addigra Péter is, Pál is megtanulták, hogy az az élet, ami a mennyek országáé, az új szövetségé – amit az Úr Krisztus megkötött Isten és ember között –, áldozatot kíván, és boldoggá teszi az embert, ha képes meghozni ezt az áldozatot.

Az apostol fejedelmek életpéldája bizonyítja azt is, hogy akit az Úr kiválasztott, annak el kellett hagynia mindent és mindenkit az Úr Krisztusért. – ezt teszi, illetve próbálja tenni a mai kor meghívottja is, nap, mint nap –, s amikor küldöttként megszólal, nem önmagáról beszél, hanem a megfeszített Krisztusról.

És aki engedi, azt a szentségekben kézen fogja és megpróbálja odavezetni a vőlegény-Krisztushoz. Ez az apostoli Egyház. Ezt Péter is, Pál is tökéletesen megélték.

A mai napon, amikor a nagy apostolokra emlékezünk, két dolgot kellene tőlük kérnünk:

Az egyik, hogy imádkozzanak azért, hogy mi mindannyian tudjunk ragaszkodni az apostoli Anyaszentegyházhoz, merjünk hinni az apostoli Anyaszentegyházban, fogjuk föl, mit jelent ennek az Egyháznak a gyermeke lenni.

A másik dolog, amit kérnünk kellene az apostol fejedelmek közbenjárására, hogy akik a meghívást kapják, azokban legyen bátorság tanulni az apostolságot. (főleg azok, akiket ezekben a napokban szenteltek, vagy szentelnek diakónussá és pappá, illetve most indulnak el a szemináriumi vagy a kolostori élet felé)

Mindvégig élni azt, hogy az Egyházban, apostol és küldött leszek, Isten küldötte. El kell hagynom mindenemet, meg kell ismernem az élő Isten Fiát, és akik rám vannak bízva, azokkal is meg kell ismertetnem Őt, és oda kell vezetnem őket Őhozzá.”

Assisi Szent Ferenc hitvallása:

Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”

Mély értelmű és elgondolkodtató szavak ezek!

Szent Pál már megfogalmazta a fölismerést: az apostol jutalma az, hogy része van abban a Krisztusban, aki meghívta őt, és akit hirdet.

Nyilván tőle is megkérdezték néha:

Megkereszteltél, megbérmáltál, segítettél, odavittél Krisztushoz, mivel tartozom neked?”

Az apostol valószínű, erre ezt mondja:

Az én jutalmam az, hogy részem legyen abban a Krisztusban, akit hirdetek nektek. A legnagyobb jutalom számomra az lesz, ha veletek együtt érkezem oda az Igazságos Bíró elé. Ti lesztek az én koronám….”

Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.

Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (Tim.2.- 4.fej:1-8.)

Ez az elbeszélés két alapvetően fontos elemet tartalmaz. Mindenekelőtt Jézus istenségének elismerését, amit Péter mondott ki a tizenkét apostol nevében. Nem ez volt az első eset, amikor istenségét imádták, hanem például korábban a vihar lecsendesítése után „térdre hullottak előtte és megvallották: Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,33).

Valahányszor a Hiszekegyet elimádkozzuk, hitünket megvalljuk és hűségünket és hálánkat fejezzük ki Istennek! Hitünk legfontosabb igazságainak összefoglalását Apostoli Hitvallásnak nevezzük, mert elemeiben az apostolokra megy vissza.

Ez a hit ősi szabálya. Eleinte a keresztelésnél, később más szertartásokban is mondták. De nem csak hitvallás, hanem imádság is:

Isten titkainak imádó szemlélése, hálaadás a kinyilatkoztatott igazságokért és Istennek szóló hűség-nyilatkozat. Nem csak az Istenhez szóló beszéd lehet imádság, hanem az Istenről szóló is.

Szertartásokon kívül is rendszeresen éljünk vele hitünk erősítésére.

HISZEK EGY ISTENBEN,mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;

aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;szenvedett Poncius Pilátus alatt;megfeszítették, meghalt és eltemették….”

Az apostolok kapják a feladatot, hogy a messiási titkot továbbadják – de nem azonnal. És nem is most, amikor egy csaknem pogány vidéken tartózkodnak, ahol sok zsidó lelki-szellemi zűrzavarban él. Még nekik is mélyebbre kell menniük ebben a felismerésben, mielőtt képesek lennének másokkal is megértetni. Ezért parancsol nekik Jézus hallgatást. Jézus Krisztus létének hirdetése alapos felkészültséget követel meg, hiszen a pogány és hitetlen ember, vagy a hívő, aki nem lát tisztán, számos kérdéssel és kétséggel nézhet szembe. Azokra pedig meg kell tudni felelni.

Péter széke és az apostolok testülete tehát nem működhet megfelelő felkészültség nélkül – pontosabban nagyobb a felelősségük annál, mintsem a puszta tényeket hirdetni.

A péteri feladat tehát (és az apostolutódok feladata) elsősorban az, hogy Isten népét Jézus Krisztus imádására ösztönözzék, mely elsősorban a liturgiában valósulhat meg.

Leborulva áldlak, láthatatlan istenség….” (SzVU 119)

Ez a legnehezebb az egészben…

Ezért kell imádkozni azokért, akik apostolként élnek az Egyházban, akár misszionáriusok, akár lelkipásztorok, akár püspökök, akár szerzetesek, hogy ezt el ne felejtsék! Segítsen ebben a ma ünnepelt két apostol. És abban is, hogy hálásak tudjunk lenni az Úr Jézusnak azért, hogy mi az Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Anyaszentegyházban hihetünk és élhetünk.

Mindenható Istenünk, te Péter apostol hitvallásával sziklaalapra állítottál minket.

Segíts, hogy rendületlenül helytálljunk minden viszontagságban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Istenünk, ki a mai napon Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepével ajándékoztál meg minket, kérünk, segítsd Egyházadat, hogy mindenben kövesse azok tanítását, akik ott álltak kereszténységünk kezdeténél!

A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.