Megelőző elmélkedéseink során összefüggő képben igyekeztünk megrajzolni az Isten üdvösségtervének célszerű elrendezését – önmagában tekintve.
Láttuk az örök tervet, mellyel Isten eleve arra rendelt minket, hogy fogadott fiai legyünk Jézus Krisztusban. – Láttuk, hogy ez a terv Krisztus megtestesülésekor meg is valósult. Krisztus, az Atya Fia a mi példaképünk, megváltásunk, életünk. – Végül láttuk, mi az Egyház hivatása: hogy folytassa itt a földön a Megváltó megszentelő küldetését, a Szentlélek vezetésével.
Krisztus isteni alakja uralkodik ezen az egész terven. Isten örök gondolatai benne valósulnak meg: ő az Alfa, ő az Omega. Előtte minden előkép, szimbólum, szertartás és jövendölés feléje mutat; utána minden hozzá vezet és vele függ össze. Valóban, ő az Isten üdvösségtervének középpontja.
Ő tehát, mint láttuk, a természetfeletti élet középpontja is. – Ez az élet legfőképpen őbenne van meg: ő az Istenember, akiben a tökéletes emberség elválaszthatatlanul egyesült az isteni személlyel. Övé a kegyelem és az égi kincsek teljessége. Szenvedésével és halálával ő érdemelte ki, hogy ezek legfőbb szétosztója is legyen mindenki számára.
Ő az út, de az egyetlen, mely az Atyához vezet: ezen az úton kívül eltévedünk. „Senki sem jut az Atyához másképp, mint énáltalam.”1 Ezen az alapon kívül, melyet Isten vetett, semmi sem állandó: „Más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely Krisztus Jézus”.2 Ezen a Megváltón és az ő érdemeibe vetett hiten kívül nincs üdvösség, még kevésbé életszentség: „Nincsen üdvösség senki másban. Mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kellene”.3 – Krisztus az egyetlen út, az egyetlen igazság, az egyetlen élet. Aki nem ezen az úton jár, eltávolodik az igazságtól és hiába keresi az életet: „Aki bírja a Fiút, annak van élete; aki nem bírja a Fiút, annak nincsen élete”.4
Természetfeletti életünk abban áll, hogy részesülünk a Krisztus Jézusban szétáradó isteni életben: „Én azért jöttem, hogy életük legyen… És mi mindnyájan az ő teljességéből vettünk”. Fogadott fiúságunkat tőle kaptuk. Csak annyiban vagyunk Isten gyermekei, amennyiben hozzá hasonlítunk. Jog szerint ő az egyetlen igazi Fia az Atyának, de ő azt akarja, hogy a megszentelő kegyelemmel sok testvére legyen. Az egész természetfeletti üdvösségrend az Isten szemével tekintve erre vezetendő vissza.
Krisztus azért jött és azért áldozta fel magát, hogy ezt megvalósítsa: „Hogy a fogadott fiúságot visszanyerjük”.5 Ezért bízta rá minden kincsét és minden hatalmát az Egyházra. Ezért küldte el neki és küldi folytonosan „az igazság Lelkét”, a megszentelődés Lelkét, hogy a lelkekben való működésével irányítsa, vezesse és tökéletesítse a szentség művét, míg az idők végezetével misztikus teste el nem éri teljes tökéletességét. Maga az örök boldogság, természetfeletti fogadott fiúságunk végső kiteljesülése csak örökség, melyet Krisztus megoszt velünk: „Istennek az örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei” vagyunk.6
Istennek tehát mindig kedve telt és kedve telik Krisztusban. Az örök szeretet csak őbenne és őmiatta öleli magához ugyanilyen jóságos tekintettel a választottakat, akik országát alkotják: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”.7
Eddig ezekről volt szó. De nem sokat érne, ha csak elvont, elméleti módon vizsgálnánk ezt az isteni üdvösségtervet, melyből az Isten bölcsessége és jósága sugárzik. Gyakorlatilag kell alkalmazkodnunk hozzá, mert anélkül nem részesülhetünk Krisztus országában, mint majd a következő elmélkedésekből látjuk. Megkíséreljük bemutatni, hogyan vette birtokába lelkünket a keresztségi kegyelem, hogyan működik bennünk az Isten, mik a feltételei a mi közreműködésünknek, mint szabad elhatározású teremtmények személyes működésének, hogy a lehető legnagyobb mértékben részesüljünk az isteni életben.
Látjuk majd, hogy az egész lelki épület alapja a Krisztus Urunk istenségébe vetett hit. Látjuk, hogy a keresztség, a legelső szentség kettős bélyeget süt egész életünkre: a halál és az élet jegyét. „Halj meg a bűnnek” és „élj Istennek!”
Krisztus Urunk abban a csodálatos beszédében, melyet az utolsó vacsorán, halála előestéjén mondott, mintegy fellebbentette annak a fátyolnak egy sarkát, mely elfedi előlünk az isteni élet titkait. Ő mondja, hogy „azáltal dicsőíttetik meg Atyja, ha sok gyümölcsöt hozunk”.8 Annál mélyebbre hatolunk tehát az örök gondolatokba, minél jobban kiteljesedik istenfiúságunk.
Kérjük azért Krisztus Jézust, az Atya egyetlen Fiát, a mi példaképünket, hogy necsak arra tanítson meg, hogyan marad ő mibennünk, hanem arra is, hogyan maradhatunk mi őbenne. Mert csak így hozhatunk sok gyümölcsöt és csak így leszünk az Atya szeretett fiai: „Aki énbennem marad és én őbenne, az bő termést hoz”.9
Említettük már és bár vésnénk mélyen szívünkbe ezt az igazságot: egész életszentségünk abból fakad, hogy részesülünk Krisztus Jézusnak, az Isten Fiának szentségében.
De hogyan részesülhetünk benne? – Ha befogadjuk Jézus Krisztust, aki ennek a szentségnek egyetlen forrása. Szent János mondja, mikor a megtestesülésről beszél: „Mindazoknak, akik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek”. És hogyan fogadjuk be Krisztust, a megtestesült Igét? – Elsősorban és legfőképpen a hit által: „Akik hisznek az ő nevében”.10
Tehát Szent János szerint a Jézus Krisztusban való hit tesz bennünket Isten gyermekeivé. Ugyanez Szent Pál gondolata is: „Mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által, mely Krisztus Jézusban vagyon”.11 A Jézus Krisztus istenségébe vetett hit által ugyanis azonosítjuk vele magunkat. Elismerjük, hogy ő az Isten Fia és a megtestesült Ige. A hit átad bennünket Krisztusnak, Krisztus pedig, mikor bevezet természetfeletti országába, átad Atyjának. – És minél tökéletesebb, mélyebb, elevenebb és állhatatosabb Krisztus istenségébe vetett hitünk, annál több jogunk van arra, hogy mint Isten gyermekei részt vegyünk az isteni életben. Mikor Krisztust befogadjuk a hit által, azok leszünk a kegyelemmel, ami ő természete szerint: Isten gyermekei. Ekkor ezen méltóságunk folytán a mennyei Atya megadja nekünk az isteni életet. Istengyermekségünk szinte szüntelen imádság: „Mennyei Atyánk, add meg nekünk mindennapi kenyerünket, vagyis az isteni életet, melynek teljessége Fiadé!”
Erről a hitről elmélkedünk most. A hit az az első magatartás, melyre szükségünk van Istennel való kapcsolatainkban: Prima conjunctio hominis ad Deum per fidem.12 Hasonlóképpen mondja Szent Ágoston is: „Először a hit köti össze lelkünket az Istennel”.13 Szent Pál szerint is legelőször hinniök kell azoknak, akik Istenhez közeledni akarnak, mert „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”.14 Annál kevésbé lehet elnyerni barátságát, annál kevésbé lehet gyermekének maradni.15
Mindebből érezhetjük, hogy ez a kérdés nemcsak fontos, hanem életbevágó. – Semmit sem értünk a természetfeletti életből, a lelkünkben dolgozó isteni életből, ha nem látjuk be, hogy teljesen ezen a hiten alapul, „a hitben van megalapozva”,16 ezen a Jézus Krisztus istenségébe vetett bensőséges és mélységes meggyőződésen. Mert – mint a trienti szent zsinat mondja, – „a hit a gyökere és alapja minden megigazulásnak” és következőleg minden életszentségnek.17
1 Jn 14,6
2 1Kor 3,11
3 ApCsel 4,12
4 1Jn 5,12
5 Gal 4,5
6 Róm 8,17
7 Zsid 13,8
8 Jn 15,8
9 Uo. 15,5
10 Uo. 1,12
11 Gal 3,26; vö. Róm 3,22-26
12 Szent Tamás: IV. Sent. dinst. 29. a. 6. ad 2. Est aliquid primum in virtutibus directe, per quod scilicet jam ad Deum acceditur. Primus autem accessus ad Deum est per fidem. II-II., q. 161. a. 5. ad 2. Vö. II-II., q. 4. a. 7. és q. 23. a. 8.
13 Fides est prima, quae subjugat animam Deo. De agone Christiano, c. 13. n. 14.
14 Zsid 11,6
15 Impossibile est ad filiorum ejus consortium pervenire. Concil. Trid. Sess. VI., cap. 8.
16 Kol 1,23
17 Fides est humanae salutis initium, fundamentum et radix omnis justificationis. Sess. VI., cap. 8.