Loyola Szent Ignác a külső penitencia használatában a következő bölcs alapelveket szegzi le:
1. Voltaképpen csak az mondható penitenciának, mikor az ember abból von el valamit, ami a természetet jogosan megilletné. Éppen azért a táplálkozásban való egyszerű mértékletesség még nem penitencia. Aki azonban bűnbánatból ennél kevesebbet eszik, vagy a tápláléktól hellyel-közzel egészen megtartóztatja magát, az böjtöl, az külső penitenciát gyakorol.
2. Minél nagyobb a penitencia, – a maga nemében – annál jobb. Feltéve mindig, hogy az embernek magasabb érdekei sérelmet nem szenvednek. Mert az okosságnak egyetlen erényben sem lehet hiányoznia.
3. A penitencia folytán egészségünk soha jelentékeny kárt ne szenvedjen. A penitencia ugyanis nem cél, hanem csak eszköz s éppen azért nem szabad, hogy nagyobb jónak útját állja. Kisebb kár azonban senkit se riasszon vissza a penitenciától, mert ezért bőven kárpótolnak a lelki előnyök, amelyekről még alább szólunk.
Azért int Szent Ignác, hogy a vezeklés gyakorlataival élénk fájdalmat ugyan igen, de sebeket ne okozzunk, vért ne ontsunk, ami különben is igen gyakran inkább a hiúságot táplálja, semhogy a penitencia szellemét s célját szolgálná.
Valamennyi penitencia közt a szent – bizonyára saját tapasztalatából is – legkeményebbnek s ártalmasabbnak az alvás megvonását ítéli. Azért megjegyzi, hogy rendszerint ne igen rövidítsük meg a pihenésre szükséges időt; kivéve abban az esetben, ha rendetlen hajlamunk volna a túlsok alvásra. Ilyenkor bizonyos fokú virrasztás a rendes kerékvágásba zökkenthet.
4. Továbbá azt ajánlja a szent, hogy ne ragaszkodjunk makacsul a vezeklés egyik vagy másik módjához, fajához, hanem lehetőleg váltogassuk azokat. Majd ezt a penitenciát gyakoroljuk, majd meg amazt. És ugyan miért?
a) Mert ily eljárással nem kell félnünk attól, hogy egészségünk kárt szenved. Ami ugyanis testünknek ártalmas, nem az egyszer-egyszer alkalmazott szigor, pl. böjt, virrasztás, hanem ugyanannak a vezeklési módnak szünös-szüntelen való alkalmazása.
b) Mert így kikerüljük a ravasz természet furfangját, mely kész ugyan tenni valamit, de inkább csak olyfélét, mely igazában nagyon nehezére nem esik. Változtatás folytán azonban mindenre rá kerül a sor.
c) Ezzel az eljárással legkönnyebben megtudhatjuk, mi használ legtöbbet nekünk, s melyik penitencia találkozik leginkább Isten tetszésével. Isten ugyanis a neki kedves bűnbánati cselekedetet igen sokszor különös lelki vigasszal viszonozza. Ezt a penitenciát azután gyakrabban megismételhetjük.
Ezekhez a mély bölcsességre s sok tapasztalatra valló irányelvekhez még a következő megjegyzéseket csatolhatjuk.
Gyakoroljuk a vezeklést mindig nagy szerénységgel. Kövessük e pontban is az Úr Jézus bölcs utasítását: „Mikor pedig böjtöltök, ne legyetek szomorúak, mint a képmutatók; mert meghervasztják orcáikat, hogy böjtölni láttassanak az emberektől. Bizony mondom nektek, hogy elvették jutalmukat. Te pedig, mikor böjtölsz, kend meg fejedet, és orcádat mosd meg, hogy ne láttassál böjtölni az emberektől, hanem a te Atyádtól, ki… megfizet neked”. (Mt 6,16–18) Ugyanígy járjunk el egyéb vezekléseinkben is.
Végül a külső penitenciagyakorlatokban vessük magunkat alá valamely hozzáértő s buzgó lelkivezér irányításának. Enélkül szinte lehetetlen a helyes mértéket eltalálni. Vagy többet, vagy kevesebbet fogunk tenni, mint ami nekünk hasznos s Istennek kedves.