Külső penitenciát gyakorlunk, ha érzékeinknek valami kellemetlenséget, fájdalmat okozunk azért, hogy bűneinkért eleget tegyünk, lakoljunk s adósságainkat Istennél törlesszük. Loyola Szent Ignác az ő Lelkigyakorlataiban háromféle külső penitenciát említ: böjtöt, virrasztást és testi fenyítéket11 (ostort, sanyargató-ruhát, övet stb.).
1 Szalézi Szent Ferenc is, ki ugyancsak szelíd lelkivezető hírében áll, Chantal Szent Franciskának, az akkor még alig harminchárom éves, gyenge testalkatú, özvegy bárónőnek, négy kis gyermek anyjának, hetenkint kétszer önostorozást ír elő s ezenkívül ugyanezt külön penitenciaképp is reá szabja, főleg, ha nehéz kísértések zaklatták.
Így cselekedett egyébként számos másokkal, mint Bruslard, Fléchère úrnőkkel, Favre elnökkel, Blonay asszonnyal s férjével, sőt még tizenhat éves leányukkal szemben is. „Az ostorozásnak – írja a szent püspök – bámulatos a hatása; a testet ösztökéli s a lélek üdül fel.” Egyébként hasonló eljárást követtek a XVI. és XVII. század más nagy lelki vezetői is gyónóikkal szemben, mint Borromei Szent Károly, Néri Szent Fülöp, Bona bíboros, Depaul Szent Vince, Olir s mások. (Vö. Bougand: Szent Chantal élete. I. k. 225. l.)