A IX. századtól fogva a nyilvános vezeklés rohamos hanyatlásnak indul. Főoka ennek abban keresendő, mert az Egyházat a bűnbánó szellem csökkenése szinte arra kényszeríté, hogy a szigorú penitenciákat enyhébb gyakorlatokkal s áldozatokkal helyettesítse. Gyakorlatba jött a penitenciák megváltása is. Aki böjtölni nem tudott, az annál többet imádkozott, avagy alamizsnálkodott. Az így begyűlt összegeket azután az Egyház közcélokra, nevezetesen templomok s kolostorok építésére fordította. Így pl. a párizsi Notre Dame-templom penitencia-pénzeknek köszöni létét. A meglazult zsilipen azután a lanyhulás, sőt számos visszaélés tódult át. A gazdag bűnös könnyen lerótta akár századokra összegeződött penitenciáit, sőt, ha kellett, ám fizetett, hogy mások böjtöljenek s ostorozzák magukat helyette. Hiába! a gyarló ember kezében idők múltán még a legfenségesebb dolog is elsekélyesedhetik.
De még a visszaélések is csak azt árulják el, hogy a penitencia vágya, ösztöne, szükségérzete sohasem halt ki egészen az ember lelkéből. A parázs csupán a hamu alá került s csak alkalom kellett, hogy megint lángra lobbanjon.