Kétségtelen, hogy Krisztus több érdemet most nem szerezhet, mert az érdemszerzés csak a halál pillanatáig lehetséges, de szerzett érdemei megmaradnak. Mert „ennek a Főpapnak, mivel örökre megmarad, örök papsága van. Ezért örökre is üdvözítheti azokat, akik általa Istenhez közelednek”.1
Szent Pál különös gondot fordít arra, hogy kimutassa: Krisztus most az égben mint Főpap közbenjár értünk: „Jézus mint elöljárónk, miérettünk lépett be az égbe”.2 Azért ül az Atya jobbján, hogy „az Isten színe előtt megjelenjék értünk”.3 „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon.”4
Mivel ő a mi fejünk, Krisztus szüntelenül bemutatja értünk Atyjának megőrzött sebhelyeit. Értékesíti számunkra érdemeit. És mivel ő mindig méltó, hogy Atyja meghallgassa, imádsága mindig meghallgatást nyer: „Atyám, tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz”.5 Milyen határtalan bizalommal kell tehát lennünk e Főpap iránt, aki az Atya szeretett Fia, a mi vezérünk és fejünk, aki részesít bennünket összes érdemeiben és elégtételében!6
Megtörténik néha, mikor gyarlóságunk, nyomorúságunk, hibáink súlya alatt nyögünk, hogy felkiáltunk az Apostollal: „Én szerencsétlen ember! Két törvényt érzek magamban, a bűnös kívánság törvényét, mely a rossz felé vonz, és Isten törvényét, mely a jó felé hajt. Ki szabadít meg ebből a küzdelemből, ki segít győzelemre?” Halljuk Szent Pál válaszát: „Isten kegyelme, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus érdemelt ki és adott nekünk”.7 Mindent megtalálunk Krisztus Jézusban, ami szükséges ahhoz, hogy győzzünk itt a földön várva a végső győzelmet a dicsőségben.
Bárcsak mélységes meggyőződésünk lenne, hogy Krisztus nélkül tehetetlenek vagyunk, viszont mindenünk megvan őbenne! „Miképp ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?”8 – Magunktól gyengék vagyunk, nagyon gyengék. A lelkek világában sokféle gyarlóság van; de az nem ok arra, hogy elcsüggedjünk. Ezek a gyengeségek, ha nem szándékosak, inkább jogcímet jelentenek Krisztus irgalmasságára. Nézzük csak azokat a szerencsétleneket, akik szánalmat akarnak kelteni azokban, akiktől alamizsnát koldulnak. A helyett, hogy elrejtenék szegénységüket, kiteregetik rongyaikat, mutogatják sebeiket. Ezért számítanak a járókelők könyörületére és szeretetére. Nekünk is, mint azoknak a betegeknek, akiket Júdeában hozzávittek, elismert, bevallott, Krisztus szeme elé tárt nyomorúságunk szerzi meg irgalmát. Szent Pál mondja, hogy Krisztus Jézus maga is érezni akarta gyöngeségeinket – a bűnt kivéve, – hogy szánni tudja őket. És valóban, többször olvashatjuk az evangéliumban, hogy Jézus „szánalomra indult” a szenvedések láttára, melyeknek tanúja volt.9 Szent Pál hangsúlyozottan hozzáteszi, hogy Krisztus ezt a részvétet dicsőségében is megtartja; majd így fejezi be: „Járuljunk azért bizalommal trónja elé”, mely „a kegyelem” forrása: mert ha ezekkel az érzelmekkel megyünk hozzá, „irgalmasságot nyerünk”.10
Különben is, ha így cselekszünk, Istent dicsőítjük, kedves hódolatot mutatunk be neki. Miért? Mert Isten gondolata, hogy mindenünk meglegyen Krisztusban. Azért, amikor alázatosan beismerjük gyengeségünket és Krisztus erejére támaszkodunk, az Atya kegyesen és örömmel tekint ránk, mert ezzel kijelentjük, hogy Fia az egyetlen közvetítő, akit ő adott a földnek.
Nézzük, mennyire meg volt győződve erről az igazságról a nagy apostol is. Egyik levelében, mikor bevallja, hogy mennyire szerencsétlen, mennyi küzdelmet kell vívnia a lelkében, ezt írja: „Örömest dicsekszem erőtlenségeimmel”.11 A helyett hogy keseregne gyöngeségei, gyarlóságai, küzdelmei miatt „dicsekszik” velük. Nem különös ez? De mély magyarázatát adja: „…Hogy ne az én erőm, hanem Krisztus ereje, Krisztus kegyelme lakozzék bennem, amely győzelemre segít”,12 és hogy őt illesse meg egyedül minden dicsőség.
Sőt, mikor Szent Pál gyöngeségünkről beszél, még tovább megy és ezt mondja: Magunktól nincs egy jó gondolatunk, az ég számára értékes gondolatunk sem: „Nem mintha elegendők volnánk valamit gondolni magunktól, mint önmagunkból”.13 Pedig Isten ihlette, mikor ezeket a szavakat leírta. A magunk erejéből nem tudunk egy jó gondolatot sem létrehozni. Minden jót, ami jó csak van bennünk, mindent, ami érdemszerző az örök életre, Istennek köszönhetünk, Krisztus által. „A mi elégséges voltunk az Istentől van.”14 „Isten az, aki bennünk a (természetfeletti) akarást és véghezvitelt egyaránt műveli”, jóakarata szerint, mert ez az ő tetszése.15 – Tehát önmagunktól nem tudunk sem természetfeletti módon akarni, sem valami jó gondolatot létrehozni, sem cselekedni, sem imádkozni: semmit sem tudunk: „Nálam nélkül semmit sem tehettek”.16
Sajnáljuk ezt? Semmiképpen se! Mikor Szent Pál részletesen kimutatta gyöngeségünket, hozzáteszi: „Mindent meg tudok tenni”, nem ugyan én magam, hanem „abban, aki nekem erőt ad”,17 hogy minden dicsőség Krisztusé legyen, aki mindent kiérdemelt számunkra és akiben mindenünk megvan. Nincs az az akadály, amelyet le ne tudnék győzni, nincs az a nehézség, amelyet el ne tudnék tűrni, nincs az a megpróbáltatás, amelyet el ne tudnék szenvedni, nincs az a kísértés, amelynek ellene ne tudnék állni a kegyelemmel, amelyet Krisztus Jézus érdemelt ki számomra. Őbenne, őáltala mindent meg tudok tenni, mert az ő győzelme megerősíti a gyengét: „Elég neked az én kegyelmem; mert az erő az erőtlenségben lesz teljessé.”18 Isten azt akarja tehát, hogy minden dicsőség őhozzá szálljon fel, Krisztus által, akinek a kegyelme diadalmaskodott gyengeségeinken: „… Hogy magasztaltassék kegyelmének dicsősége”.19
Amikor az utolsó napon megjelenünk majd az Isten színe előtt, nem mondhatjuk neki: „Istenem, igen nagy nehézségeim voltak; lehetetlen volt legyőzni őket. Sok hibám elcsüggesztett”. Mert Isten azt felelné: „Ez igaz volna, ha egyedül lettetek volna. De én nektek adtam Fiamat, Jézust. Ő mindent kiengesztelt, mindent megfizetett. Áldozatában megvan mindaz az elégtétel, melyet nekem jogom volt követelni a világ összes bűneiért. Ő volt a ti megváltástok, ő kiérdemelte, hogy igazságtokká, bölcsességtekké, megszentelődéstekké legyen. Őreá kellett volna támaszkodnotok. Isteni tervem szerint ő nemcsak üdvösségtek, hanem erősségtek forrása is: mert egész elégtétele, összes érdemei, egész gazdagsága – ez pedig végtelen – tietek volt a keresztségtől kezdve; és mióta jobbomon ül, szüntelenül felajánlja nekem áldozatának gyümölcseit. Őrá kellett volna támaszkodnotok, mert benne bőségesen adtam erőt, hogy legyőzzetek minden rosszat, mint ő kérte tőlem: »Kérlek, hogy óvd meg őket a gonosztól«.20 Tiétek lehetett volna minden jó, mert értetek, nem önmagáért esdekel szüntelen.”21
Ó, bárcsak megismernők Isten ajándékának végtelen értékét! – Főként pedig, bárcsak hinnénk Jézus végtelen érdemeiben, élő, gyakorlati hittel, amely rendíthetetlen bizalommal töltene el bennünket az imádságban, lelkünk szükségleteinek feltárásában! Az Egyház liturgiájában mindannyiszor megismétli ezt az imádság-szöveget, valahányszor Istenhez könyörög: „A mi Urunk Jézus Krisztus által, ki veled él és uralkodik…” Az Egyházzal együtt mi se kérjünk semmit, ha az nem az Ő nevében történik, mert ez a mindig élő, közbenjáró Isten az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben uralkodik. Őáltala biztosan elnyerünk minden kegyelmet. Mikor Szent Pál kifejti az isteni üdvösségtervet, azt mondja, hogy „Krisztusban van számunkra a megváltás vére által, a bűnbocsánat kegyelme gazdagságának megfelelően, mely igen bőségesen jutott nekünk osztályrészül”.22 Mindez a Krisztus szerezte gazdagság rendelkezésünkre áll, a keresztséggel tulajdonunk lesz. Csak merítenünk kell belőle, mint „az a jegyes, aki feljő a pusztából”, a maga szegénységéből, „gyönyörtől aléltan, kedvesére támaszkodva”.23
Bárcsak ezekből az igazságokból élnénk! Életünk akkor folytonos dicsérő ének lenne, hálaadás Istennek azért a megbecsülhetetlen ajándékért, hogy nekünk adta Fiát, Krisztus Jézust: „Hála legyen Istennek az ő kimondhatatlan ajándékáért!”24 Lelkünk legnagyobb javára, legboldogabb örömére így hatolunk be teljesen Isten gondolataiba, aki azt akarja, hogy mindenünk meglegyen Jézusban és ha mindent őtőle kapunk, akkor neki, a Fiúnak és Atyjának, közös Lelkük egységében „legyen minden áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom, örökkön-örökké”.25
1 Zsid 7,24-25
2 Uo. 6,20
3 Uo. 9,24
4 Uo. 7,25. Szent Pál ugyanazt a kifejezést használja, mint a római levélben (8,32) és rögtön hozzáteszi, hogy határtalan bizalommal kell lennünk iránta, mivel „Isten odaadva Fiát, vele együtt mindent nekünk ajándékozott.”
5 Jn 11,42
6 Caput et membra sunt quasi una persona mystica et ideo sanctificatio Christi ad omnes fideles pertinet, sicut ad sua membra. Szent Tamás: III., q. 48. a. 2. ad 1.
7 Vö. Róm 7,25
8 Uo. 8,32
9 Lk 7,13; Mk 8,2.; vö. Mt 15,32
10 Zsid 4,14-16
11 2Kor 12,9
12 Uo.
13 Uo. 3,5
14 Uo.
15 Fil 2,13
16 Jn 15,5
17 Fil 4,13
18 2Kor 12,9
19 Ef 1,6
20 Jn 17,15
21 Zsid 7,25
22 Ef 1,7
23 Én 8,5
24 2Kor 9,15
25 Jel 5,13