„Midőn elérkezett az idők teljessége, – mondja Szent Pál, – az Isten elküldé Fiát, ki asszonyból lett, hogy megváltson a bűnből, hogy a fogadott fiúságot visszanyerjük.”1 Az emberiség megváltása a bűntől és a fogadott fiúság visszaszerzése a kegyelemmel: ez a megtestesült Ige legfőbb hivatása, ez Krisztus műve itt a földön.
Neve, a Jézus név, melyet maga Isten adott neki, nincs jelentőség és jelentés nélkül: „Jézus nevét nem hiába hordja”.2 Ez a név jelenti saját üdvösség-küldetését és jelzi saját művét: a világ megváltását. „Jézusnak fogod nevezni, – mondja az angyal Szent Józsefnek, – mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”3
És ő eljött.
Szemléljük Jézust ebben az ünnepies pillanatban, amely egyedül áll az emberiség történelmében. Mit mond? Mit cselekszik? – „A világba bejövén így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az emberek égő- és bűnáldozatai nem tetszettek neked. Akkor mondám: Íme eljövök!”4 Szent Pál e szavai felfedik előttünk, milyen érzelmek töltötték el Krisztus Szívét a megtestesülés pillanatában. – És miután mindjárt kezdetben meghozta ezt a teljes önfeláldozást, Krisztus „ujjongva, mint az óriás, futja meg útját”,5 mely feltárul előtte.
Óriás, mert Istenember. Minden cselekedete, minden műve Istené és következőleg méltó Istenhez, akinek hódolatára véghezvitte őket.
A filozófia tanítása szerint „a cselekedetek a személyhez tartoznak!” Actiones sunt suppositorum. Összes cselekedeteink forrása az emberi természet és azok a lelkitehetségek, melyek ehhez a természethez tartoznak. De végső elemzésben annak a személynek tulajdonítjuk őket, akié ez a természet és ezek a tehetségek. Így tehát értelmemmel gondolkodom, szememmel látok, fülemmel hallok: a hallás, látás, gondolkodás az emberi természet tevékenysége; de végeredményben valamennyit a személyre vonatkoztatjuk: én, én magam hallok, látok és gondolkodom. Bár mindegyik tevékenységnek közvetlen forrása más és más lelkitehetség, mégis mind ugyanahhoz a személyhez tartozik, akié ezekkel a lelkitehetségekkel megáldott természet.
Jézus Krisztusban a tökéletes és hiánytalan emberi természet egyesült az Igével, az Isten Fiának személyével. Krisztus sok cselekedete csak emberi természetével vihető véghez: ha dolgozik, jár, alszik, eszik, tanít, szenved, meghal, mindezt embersége, emberi természete cselekszi: de mindezek a cselekedetek egyúttal azon isteni személy cselekedetei is, akivel ez az emberség egyesült. Isteni személy cselekszik az emberi természettel.
Ebből következik, hogy Jézus Krisztus összes emberi cselekedetei, ha még oly közönségesek, hétköznapiak, egyszerűek és korlátozottak voltak is, fizikai valóságukat és földi időtartamukat tekintve, annak az isteni személynek tulajdonítandók, amellyel embersége egyesült. Tehát Isten cselekedetei.6 Ebből a forrásból természetfeletti szépséget és ragyogást nyernek. Erkölcsi szempontból kimondhatatlan nagy áruk, végtelen értékük, kimeríthetetlen hatásuk van. Krisztus emberi cselekedeteinek erkölcsi értékét az isteni személy méltósága méri, akiben ez az emberi természet létezik és működik.
Ha ez áll Krisztus legjelentéktelenebb cselekedeteire is, mennyivel inkább érvényes akkor azokra, amelyek tulajdonképpen földi küldetését jelentik vagy ahhoz tartoznak! Mint szeplőtelen áldozat, önként helyettesít bennünket, hogy lefizesse adósságunkat és engesztelésével, elégtételével visszaadja nekünk az isteni életet.
Mert ezt a küldetést kell teljesítenie, ezt a pályát kell megfutnia. „Isten őreá”, aki éppúgy Ádám fajából való ember, mint mi, csakhogy igaz, ártatlan és bűntelen, „őreá helyezte mindnyájunk gonoszságát”.7 Mivel Krisztus mondhatnánk közösséget vállalt a mi természetünkkel és bűnünkkel, kiérdemelte számunkra, hogy mi is részesülhessünk az ő igazságában és szentségében. Szent Pál erőteljes kifejezése szerint Isten „elküldvén a bűn miatt saját Fiát a bűn testéhez hasonló testben, elkárhoztatta a bűnt a testben”.8 Majd még megdöbbentőbb erővel mondja: „Krisztust, aki nem ismert bűnt, Isten értünk bűnné tette”.9 Micsoda erő feszül ebben a kijelentésben: „bűnné tette!” Az Apostol nem azt mondja: „bűnössé tette”, hanem: „bűnné”.
Krisztus magára vette összes bűneinket, úgyhogy a kereszten mintegy egyetemes bűnné, élő bűnné lett. Önként állt a helyünkre és ezért szenvedte el a halált: „Megváltásunkat tulajdon vérén szerezte”.10 Az emberiséget „nem romlandó arany vagy ezüst” váltotta meg, „hanem a szeplőtelen és érintetlen báránynak, Krisztusnak drága vére, akit az Atya kiszemelt a világ alkotása előtt”.11
Ó, ne felejtsük el, hogy „nagy volt a mi vételárunk!”12 Krisztus Jézus vérét az utolsó cseppig kiontotta értünk. Igaz ugyan, hogy ennek az isteni vérnek egyetlen cseppje is elég lett volna megváltásunkra; Krisztus legcsekélyebb szenvedése legkisebb megalázódása, sőt Szíve egyetlen óhajtása elég lett volna az összes bűnök, az összes egyáltalán elkövethető vétkek kiengesztelésére. Mert Krisztus minden cselekedete az isteni személy cselekedete, ezért végtelen értékű elégtétel. – De Isten még jobban az egész világ szeme elé akarta állítani Fiának iránta érzett végtelen szeretetét: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát”13 és ugyanennek a Fiúnak irántunk való kimondhatatlan nagy szeretetét: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”.14 Továbbá élénken kézzelfoghatóvá akarta tenni számunkra milyen végtelen nagy az Isten szentsége és milyen mélységes a bűn gonoszsága. De még más okokból is, amelyeket meg nem fejthetünk,15 az örök Atya az emberiség bűneinek kiengesztelésére isteni Fia összes kínjait, szenvedéseit, sőt halálát is követelte. Szóval az elégtétel csak akkor volt teljes, amikor Jézus a kereszten elhaló hangján kimondta: „Beteljesedett”. Csak akkor töltötte be személyes megváltói küldetését, csak akkor fejezte be az üdvösség művét.
1 Gal 4,4-5
2 Szent Bernát: Sermo I. de Circumcisione.
3 Mt 1,21
4 Zsid 10,5-7; Zsolt 39,7-8
5 Zsolt 18,6
6 A teológia istenemberi cselekedeteknek nevezi őket, jelezve, hogy Isten és ember viszi végbe őket.
7 Iz 53,6
8 Róm 8,3
9 2Kor 5,21
10 ApCsel 20,28
11 1Pt 1,18-20
12 1Kor 6,20
13 Jn 14,31
14 Uo. 15,13
15 A megváltás hittitok; megismerhetjük csodálatos összhangját, miután a kinyilatkoztatás felfedte előttünk, de végső alapja rejtve van előttünk. Ezért nevezi Szent Pál sacramentum absconditumnak: Ef 1,9; 3,3; Kol 1,26.