a) Először is: vigasztalódjunk! Nem mi vagyunk az elsők s egyetlenek, kiket e csapás ér. Sőt van‑e ember a föld hátán, kinek a nyelvektől szenvednie nem kellene? Jusson eszünkbe a molnárnak s fiának ősrégi humoros meséje, mely oly nagy igazságnak a hordozója. Utazni mentek a szamarukkal. Egyszer az apa ült fel, aztán a fiú, majd mind a ketten; végül gyalogoltak a szamár mellett. Ámde sehogysem tudták eltalálni az emberek ízlését; mindig megszólták s kinevették az eljárásukat.
De nemcsak mi gyarló emberek tapasztaljuk ezt; magának az Isten Fiának sem volt különb sorsa itt a földön. „Eljött János (a keresztelő) – panaszolja maga Jézus – nem evett és nem ivott és azt mondják: ördöge vagyon. Eljött az ember fia, eszik és iszik és azt mondják: íme, a falánk és borivó ember, a vámosok és bűnösök barátja.” (Mt 11,18.19) A szentek is megízlelték valamennyien azt az égető s keserves kínt, amelyet a becsületen ejtett seb sajgása okoz. Sőt éppen ez az a pont, melyben Isten bölcs megengedése folytán a legtöbbet szenvedtek. Megvan ennek a jó oka. Az ember ugyanis mihez sem ragaszkodik oly makacsul, mint becsületéhez, jóhírnevéhez. Itt nyújtja le az önszeretet legmélyebb gyökereit. Szinte porrá zúzva, megsemmisülve érezzük magunkat, ha becsületünktől fosztanak meg minket. De éppen ez tesz bennünket alkalmasakká, hogy Isten belőlünk s általunk nagyot alkosson az ő dicsőségére, ő ugyanis a Teremtő, aki semmiből hozza létre műveit. Ez az ő egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Megengedi tehát, hogy a rágalom, a gúny, a gyalázat kiirtson belőlünk mindent, amit csak magunkban nagyratartunk, saját érdemünknek tulajdonítunk, ami csak önzésünknek hízeleg. Mikor végre az ember elismeri, hogy magában semmi, akkor lesz Isten kezében valami, „hogy egy ember se dicsekedjék az ő színe előtt”. (1Kor 1,29)
b) Ha megtámadják becsületünket, nézzünk komolyan utána, nem szolgáltunk‑e arra reá s nincs‑e meg bennünk, legalább bizonyos fokban az a hiba, melyet az emberek kifogásolnak. Ha ártatlanoknak érezzük magunkat, ám legjobb hallgatnunk s ügyünk védelmét Istenre bíznunk.
Midőn egyszer Szienai Szent Katalint valami gonosz asszony megrágalmazta, panasszal fordult emiatt az Úrhoz, aki kegyes volt hű szolgáját a következő szavakkal vigasztalni: „Azt hiszed, én nem tehetem meg, hogy az emberek ne higgyék el, mit rólad mondanak?”
Szalézi Szent Ferencet bizonyos fiatal nemes, kinek pazarlását pénzkölcsönökkel nem akarta támogatni, csúful megrágalmazta. A szent püspök keze írását bámulatos ügyességgel utánozva gyanús levelet írt valami nőszemélyhez s azt a város főterén elhajította. A levél csakhamar közkézen forgott. Magának a püspöknek is megmutatták. „Ez az én kezem írása – szólott –, de Isten tudja, hogy nem én írtam.” Hallgatagon tűrt s szenvedett s viselte a reá nehezedő súlyos gyanú terhét, míg végre két év múlva a rágalmazó halálos ágyán nyilvánosan beismerte gaztettét.
c) Végül, ha kénytelenek vagyunk beismerni, hogy a megszólásra bizony rászolgáltunk, a becsület visszaszerzésének legjobb módja az, ha magunkat gyökeresen megjavítjuk. Legkönnyebben úgy hallgattatjuk el a gyalázó nyelveket, ha a támadásokat a bűnbánat szellemében viseljük el. És ha egyben-másban ártatlanok volnánk is, de gondoljuk meg, hogy már volt idő, mikor talán vétkünk által megérdemeltük a gyalázatot, mely Isten büntetéseképpen elért minket. Semei gyalázkodása, mintha Dávid ölte volna meg Saul királyt, rágalom volt. Dávid azonban nyugodt türelemmel fogadta el Isten kezéből a keserű kelyhet, mert tudta, érezte, hogy más ügyben súlyosan megbántotta az Urat. Azért nem is engedi meg, hogy szolgái megtorolják megbántójának arcátlan viselkedését: „Hagyjatok – úgymond – békét neki, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint”. (1Sám 16,11)