Hogyan valósítja meg Isten ezt a fönséges tervet, mely szerint részesíteni akar bennünket abban az életben, amely felülmúlja természetünk arányait, meghaladja jogait és erőit, amelyet nem követel semmiféle szükségletünk sem? Abban az életben, amely anélkül, hogy lerontaná ezt a természetet, soha nem sejtett boldogsággal halmozza el az emberi szívet? Hogyan valósul meg Isten szándéka, hogy „belépjünk isteni életének kimondhatatlan közösségébe”1 és részesedjünk az örök boldogságban?
Azáltal, hogy gyermekeivé fogad bennünket.
Végtelenül szabad, de szerető akaratával, „akaratának jóságos szándéka szerint”,2 Isten eleve arra rendelt minket hogy ne csupán teremtményei, hanem gyermekei legyünk: „Eleve arra rendelt minket, hogy fiainak fogadtassunk”,3 hogy „részeseivé legyünk isteni természetének”.4 Isten gyermekeivé fogadott bennünket. Mit mond ezzel Szent Pál?
Miben áll az emberi örökbefogadás? Egy idegennek a családba fogadása. Az örökbefogadás által az idegen a család tagja lesz, fölveszi annak nevét, megkapja címét, örökösödési jogát. – De a fogadott fiúsághoz szükséges, hogy az idegen ugyanahhoz a fajhoz tartozzék. Hogy az emberek befogadják, az emberi fajhoz tartozónak kell lennie. – Hát mi, akik nem tartozunk az Isten nemzedékéhez, mert csak szegény teremtmények vagyunk és természetünk szerint távolabb állunk az Istentől, mint az állat az embertől, mi, akik végtelen messze vagyunk az Istentől, mint „idegenek és jövevények”,5 hogyan lehetünk Isten fogadott fiai?
Ez az isteni bölcsesség, mindenhatóság és jóság csodája. Isten titokzatos módon részesít bennünket természetében. Ezt a részesedést „kegyelem”-nek nevezzük: „Részeseivé leszünk az isteni természetnek”.6
A kegyelem belső tulajdonság, melyet Isten hoz létre bennünk. A lélekhez tartozik, a lelket ékesíti és kedvessé teszi Isten előtt, mint ahogyan a természetes életben a szépség és erő a test tulajdonságai, a szellem és tudás a lélek tulajdonságai, a nemesség és bátorság a szív jellemzői.
Szent Tamás szerint a kegyelem „az isteni természetből nyert hasonlóság”: Participata similitudo divinae naturae.7 A kegyelem, nem tudjuk, mi módon, részesít bennünket Isten természetében. Általa saját természetünk fölé emelkedünk: bizonyos tekintetben istenek leszünk. Nem leszünk Istennel egyenlők, de hozzá hasonlók. Ezért mondta az Úr Jézus a zsidóknak: „Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondottam: Istenek vagytok?”8
Ebben az isteni életben a kegyelem részesít bennünket. Általa ismerheti meg lelkünk az Istent, ahogyan ő ismeri önmagát, szeretheti Istent, ahogyan ő szereti önmagát, élvezheti Istent, ahogyan Istent is betölti saját boldogsága – és általa élhet magának Istennek az életéből.
Ez hát istenfiúságunk fönséges titka. De az isteni és emberi fogadott fiúság között nagy különbség van. Az utóbbi csak külsőleges, költött; kétségtelenül hiteles okiraton alapul, de nem hatol fel magának az örökbefogadónak természetébe. – Mikor azonban Isten fogadott gyermekeivé bennünket, megadva a kegyelmet, behatolt természetünkbe. Nem változtatta ugyan meg e természet rendjének lényegét, de a kegyelemmel bensőleg Isten fiainak méltóságára emelte. Ez a fogadott fiúság hatása, hogy a kegyelem révén valóban az isteni természet részeseivé leszünk. Mivel pedig az isteni életben való részesülés a mi életszentségünk, azért ezt a kegyelmet megszentelő kegyelemnek hívjuk.
Fogadott fiúságunk isteni tervéből, Isten azon szerető elhatározásából, hogy gyermekeivé akar tenni bennünket, következik életszentségünk sajátos jellege. Mi ez a jelleg?
Életszentségünk természetfeletti.
Az az élet, melyre Isten felemel bennünket, mind önmagunkat, mind az összes teremtményeket tekintve, természetfeletti, azaz felülmúlja természetünk arányait, erőit, jogait és igényeit. Most már nem mint egyszerű emberi teremtményeknek kell szenteknek lennünk, hanem mint Isten gyermekeinek, akiknek cselekedeteit a kegyelem ihleti és lelkesíti. A kegyelem bennünk az isteni élet elve. Mi az élet? Számunkra az élet a mozgás egy belső életelv szerint, létünk tökéletességére irányuló cselekedeteink forrása. Ebbe a természetes életbe hogy úgy mondjuk, oltódik bele egy másik élet, amelynek pedig a kegyelem az életelve. A kegyelem a forrása természetfeletti tevékenységünknek és működésünknek, mely isteni cél felé törekszik: hogy megismerjük Istent és élvezzük őt, mint ahogyan ő ismeri önmagát és élvezi tökéletességeit.
Ez főfontosságú szempont és sohasem tévesztendő szem elől. Isten megelégedhetett volna azzal, hogy elfogadja tőlünk a természetes vallás hódolatát. Ez emberi, természetes erkölcsösség forrása lett volna, forrása Istennel való egyesülésünknek, mely megfelelt volna eszes természetünknek és azon viszonyon alapult volna, mely a teremtményt a Teremtőhöz és a hozzá hasonló teremtményekhez fűzi.
De Istent nem elégítette ki ez a természetes vallás. Találkoztunk már olyan emberekkel, akik nincsenek megkeresztelve és mégis egyeneslelkűek, őszinték, becsületesek, méltányosak, igazságosak és könyörületesek, de mindez csak természetes becsületesség.9 Isten nem vetette el ezt (sőt!), de nem elégszik meg vele. Mivel azt határozta, hogy bennünket végtelen életében, saját boldogságában részesít, – ez természetfeletti célunk,- és mivel megadta kegyelmét, Isten azt akarja, hogy a vele való egyesülésünk természetfeletti egyesülés, természetfeletti szentség legyen, melynek ez a kegyelem az alapja.
Ezen az üdvösségterven kívül csak örök pusztulás vár ránk. Isten ura ajándékainak és öröktől fogva úgy határozott, hogy csak akkor leszünk szentek, ha a kegyelem által istengyermekségben élünk előtte.
Ó, mennyei Atyám! őrizd meg lelkemben a kegyelmet, mely gyermekeddé tesz! Védj meg minden gonosztól, ami eltávolíthatna tőled!…
1 1Jn 1,3
2 Ef 1,5
3 Uo. 1,5
4 2Pt 1,4
5 Ef 2,19
6 2Pt 1,4. Szent Péter nem azt mondja, hogy az isteni lényegben részesülünk, hanem az isteni természetben, azaz abban a tevékenységben, mely az Isten élete és az isteni személyek boldogító és termékeny megismerésében és szeretetében áll.
7 Szent Tamás: III., q. 62. a. 1. Ezért mondjuk a teológiában, hogy a kegyelem Istenhez hasonló, hogy ezzel kifejezésre juttassuk az isteni hasonlóságot, melyet bennünk létrehoz.
8 Jn 10,34
9 Hozzá kell azonban tennünk, hogy rossz hajlamaink miatt, melyek az eredeti bűn következményei, ez a természetes becsületesség ritkán tökéletes.