Folytassuk most a részletes tárgyalást, az Apostol szavait követve. – Ez a tárgyalás elkerülhetetlenül ismétlésekre vezet, de reméljük, hogy megbocsáthatók, tekintve ezeknek az életbevágó kérdéseknek magasztosságát és jelentőségét. Csak akkor sejthetjük meg e dogmák nagyszerűségét és a lélek számára nagy termékenységét, ha kissé elidőzünk szemlélésüknél.
Tudjuk, hogy minden tudományban vannak alapelvek, alaptételek, melyeken nyugszik minden további okfejtés és végső következmény. Ezek az alapelemek annál mélyebbek és annál több figyelmet kívánnak, minél nagyobb jelentőségűek és kiterjedésűek következményeik. – Kétségtelen, hogy szellemi képességünk természeténél fogva hamar ellankad az alapfogalmak elemzése vagy a róluk való elmélkedés közben. Minden megindulás akár a tudományban, mint például a matematika, akár a művészetben mint a zene, akár valami tanban, mint a lelkiélet, figyelmet kíván, mely alól szívesen kivonja magát a szellem. Mivel természeténél fogva türelmetlen, szeretne végigfutni a következtetések egész során, hogy csodálja elrendezésüket, szeretné elérni eredményeiket, hogy összegyűjtse és élvezze gyümölcseiket. De félő, hogyha nem mélyed el gonddal az elvekben, bizonytalanok lesznek a további fejtegetésekből vont következtetések, bármilyen ragyogóak legyenek is különben. A gyakorlati következmények ezért gyakran ingatagok és alkalmazásaik kockázatosak lesznek.
Ezért habozás nélkül térünk vissza ezekre az alapigazságokra, ha ismételnünk kell is magunkat. Különben nem érezzük-e magunk is, hogy a dogma szívében maradunk, ahonnét életet, termékenységet és örömet meríthetünk lelkünknek?
Szent Pál gondolata szerint, mint fejtegetéseink elején idéztük, az isteni üdvösségterv erre a három tételre vezethető vissza: Isten saját szentségét akarja közölni velünk: „Isten kiválasztott bennünket, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk”. – Ez a szentség nem más, mint az istenfiúság élete. Ennek alapja és természetfeletti jellege a kegyelem: „Isten eleve arra rendelt minket, hogy fogadott fiai legyünk”. – Végül és legfőképpen: ez a titok csak „Krisztus által” válik valóra.
Isten azt akarja, hogy szentek legyünk: ez örök akarata. Hiszen ezért választott ki bennünket: „Kiválasztott minket,… hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte.”1 „Az Isten akarata ez: a ti megszentelődéstek”, – mondja Szent Pál.2
Isten végtelen akaratával azt óhajtja, hogy szentek legyünk. Ezt akarja, mert ő maga is szent,3 mert ez a megszentelődés az ő dicsősége, melyet tőlünk vár4 és az ő öröme, mellyel bennünket is be akar tölteni.5
De mit jelent szentnek lenni? – Mi teremtmények vagyunk, a mi életszentségünk csak részesedés az Isten szentségében. Hogy tehát ezt megértsük, magához Istenhez kell felemelkednünk. Ő egyedül szent, lényegénél fogva, vagy helyesebben: ő maga a Szentség.
A szentség az az isteni tökéletesség, mely az angyalok örök szemlélődésének tárgya. Nyissuk ki a Szentírást. Láthatjuk, hegy az ég csak kétszer nyílt meg, két nagy próféta előtt. Az egyik az Ószövetségé, a másik az Újszövetségé volt: Izaiás és Szent János. És mit láttak? Mit hallottak? Mindkettő látta Istent dicsőségben, mindkettő látta a trónját körülvevő égi lelkeket, mindkettő hallotta, hogy vég nélkül éneklik – nem Isten szépségét, sem irgalmát, sem igazságosságát, sem fölségét, – hanem szentségét: „Szent, szent, szent az Úr, a seregek Istene, dicsőségével telve van az egész föld”.6
Miben áll tehát Istennek ez a szentsége?
Istenben minden egyszerű, tökéletességei valóban azonosak önmagával. Sőt a szentség fogalma is csak teljesen érzékfölötti módon alkalmazható rá és csak az analógia nyelvének korlátai között. Nincs megfelelő szavunk, mellyel egyenértékűen kifejezhetnénk ennek az isteni tökéletességnek valódi mivoltát. De mégis felhasználhatjuk az emberi nyelvet. Mi tehát az Isten szentsége?
Emberi módon szólva úgy látszik, hogy kettős elemből van összetéve: először is: végtelen eltávolodás mindattól, ami tökéletlenség, mindattól, ami teremtmény, mindattól, ami nem Isten maga.
Ez azonban csak negatív szempont. Van benne egy másik elem is, amely abban áll, hogy Isten akaratával változatlanul és állandóan egyesül a végtelen jóval (amely nem más, mint önmaga), úgyhogy mindig ugyanazt akarja, amit ez a végtelen jóság. Isten tökéletesen ismeri önmagát. Legfőbb bölcsességével látja, hogy saját lényege minden tevékenység legfőbb normája. Isten semmit sem akarhat, tehet vagy helyeselhet, amit legfőbb bölcsességével ne szabályozna ez a minden jó legvégső normája, az isteni lényeg.
Az isteni akaratnak ez a változatlan egyesülése, magasztos megegyezése az isteni lényeggel nem lehet már tökéletesebb, mert Isten akarata valójában ugyanaz, mint lényege.
Isten szentsége tehát az a legtökéletesebb szeretet, az az örökké változatlan egyesülés, amellyel Isten végtelenül szereti önmagát.7 És mivel Isten legfőbb bölcsességével látja, hogy ő a Tökéletesség, az egyedüli szükségképpen Létező, azért Isten mindent önmagára, saját dicsőségére vonatkoztat. Ezért halljuk a szent könyvekből az angyalok énekét: „Szent Szent, Szent… az ég és föld telve van dicsőségeddel.” Mintha azt mondanák az angyalok: „Te vagy a legszentebb, Istenem, Te vagy maga a Szentség, mert legfőbb Bölcsességeddel méltóan és tökéletesen Te dicsőíted önmagadat.”
Ebből következik, hogy minden teremtett szentségnek az isteni szentség az alapja, egyetemes példaképe és egyetlen forrása. Érthető valóban, hogy Isten végtelen tökéletességénél fogva szükségképpen szereti önmagát, ezért szükségképpen akarja azt is, hogy minden teremtmény hirdesse dicsőségét. A teremtmény a maga létsíkján ismerje el azt, hogy függő viszonyban van a Teremtővel, és lássa meg azt a célt, melyet az örök Bölcsesség megvalósításra tűzött ki eléje isteni lényegében.
Minél jobban ragaszkodunk tehát szeretetünkkel Istenhez, minél szorosabban egyesül szabadakaratunk végső célunkkal (azaz Isten dicsőségének hirdetésével), annál inkább egyesülünk Istennel. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha lemondunk mindenről, ami nem Isten. Végül minél szilárdabb és állhatatosabb a szeretetnek ez a ragaszkodása, ez a megegyezés, ez az Istennel való egyesülés, ez a lemondás, annál magasztosabb életszentségünk.8
1 Ef 1,4
2 1Tesz 4,3
3 Lev 11,44; 1Pt 1,16
4 Jn 15,8
5 Uo. 16,22
6 Iz 6,3; Jel 4,8
7 Vö. D. L Jansens: Praelectiones de Deo Uno, II. köt. 238. 366. és köv. lapok.
8 Szent Tamás (II-II., q. 81. a. 8. c.) életszentségünkben két elemet különböztet meg: egyik a tisztaság (eltávolodás minden bűntől, minden tökéletlenségtől, lemondás minden teremtményről); a másik az állhatatosság az Istenhez való ragaszkodásban. Ennek a két elemnek Istenben megfelel 1. végtelenül érzékfeletti lényének tökéletessége és 2. akaratának változatlan egyesülése saját lényegével.