Ez a körülmények szerint éppen oly szent kötelességünk, mint a rendezett s nemes törekvés a becsületre.
Maga Krisztus is megtette ezt. Így pl. megcáfolja a rágalmat, mintha ő az ördöggel cimborálna s annak segélyével űzné ki a gonoszlelkeket. (Mt 25,27) És midőn a főpap előtt az oly igazságtalan s méltatlan arculütés éri, nyugodtan, de határozottan kel becsületének védelmére. (Jn 18,23) Szent Pál s a többi apostolok ugyancsak több ízben a törvényszékek előtt védelmére kelnek becsületüknek, annál is inkább, mert ügyük össze volt forrva Isten érdekeivel. Az első keresztények sem hagytak becsületükhöz szennyfoltot tapadni. Midőn a pogányok rágalmakat terjesztenek ellenük s az Oltáriszentség s szentmise titkát félreértve gyermekgyilkosságról, emberevésről s egyéb gonoszságokról vádolják őket, tudós férfiak által védőiratokat szerkesztetnek s terjesztenek a császár elé. A leghíresebb ezek között az, melyet Szent Jusztin vértanú nyújtott be a Kr. u. második században. A szentek is mind, mikor saját becsületükkel együtt Isten dicsőségét is veszélyeztetve látták, a bíróságokhoz fordultak s nem ritkán perrel támadták rágalmazóikat. Így járt el Loyolai Szent Ignác s számos mások.
Ily lépésre azonban sohase indítson minket a bosszúvágy. Ez még a legigazságosabb ügyet is beszennyezné.
Ne legyünk továbbá becsületünk védelmében túlérzékenyek. Vannak, akik minden csekélységben máris becsületsértést látnak, sőt fegyveres elégtételre gondolnak, ha a lábukra lépnek; minden sziért-szóért ügyvédhez, bírósághoz futkosnak, vagy legalább is örök haragot üzennek megbántóiknak. „A dicsőség állatainak” nevezi az ilyeneket már Tertullián. Épen az ily eljárás árulja el, hogy mily gyenge lábon áll bennök az erény, mely a becsületnek az igazi alapja.
A becsület dolgában való érzékenykedés amúgy is céltalan; csak gyanússá tesz s izgatja gyalázóinkat s rágalmazóinkat.
A legjobb becsületvédelem mégis csak mindenkor a becsületes élet marad. Az igazi becsületet ugyan le lehet nyírni, mint a hajat, de annál izmosabban kinő. Azért is nevezi Dávid király ollónak a rágalmazó nyelvet. A kitépett haj azonban, melynek bennünk már nincs gyökere, szóval a becsület, melynek bennünk már nincs igazi erényalapja, egészen nem nő ki soha.
Azért is csupán a nagy, közjót, szükséges tekintélyt romboló becsületsértés indítson minket arra, hogy fájdalmunkat külsőleg eláruljuk s elégtételt keressünk. Sőt a becsületvédelemről való lemondás adott körülmények között nagy erény lehet.
Voltak s vannak mindig hősi lelkek, akik, hogy csak a kevélységet, melyre az áteredő bűn óta többé-kevésbé valamennyien hajlamosak vagyunk, magukból gyökeresen kiirtsák, hogy Istennek – a dicsőségén ejtett annyi sérelemért – elégtételt nyújtsanak, készek becsületüket áldozatul hozni s hallgatnak, midőn magukat kimenthetnék és igazolhatnák. Vannak, akik Jézus Krisztus iránti szeretetből óhajtva óhajtanak azokkal „a díszjelekkel” ékeskedni, melyeket az ő Uruk az ő üdvükért hordott, megvetetten, elítélten s gyalázatokkal tetézve halva meg a bitófán.
A legnagyobb erőpróba ez, melyre halandó ember képes; a legmagasabb életszentség s így e földön elérhető legdicsőbb becsület az igazi szakértők – főleg Isten s angyalainak – szemében. A legragyogóbb példát arra a felséges becsületre, mely éppen a becsületnek Isten szeretetéből való feláldozásában áll, maga Jézus Krisztus adta. A szentek valamennyien versenyeznek, hogy Urunkat, ha elérni nem is tudják, de legalább némileg megközelítsék ebben a becsületben.