Szentháromság Ünnepe – Festum Trinitatis
A mai ember számára XVI. Benedek pápa így fogalmazta meg a Szenháromság lényegét:
„Az ember, Isten képmása, a szeretetben lesz először teljesen önmaga. Az örök Atya irántunk való szeretetében elküldte saját Fiát hozzánk, és a Szentlelket ajándékozta nekünk, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Váljunk e kegyelemhez méltóvá! A Szentháromság Isten tartson meg benneteket mindenkor a szeretetében!”
A Szentlélek Isten eljövetele után a három legnagyobb titkot ünnepli az Egyház: a Szentháromság, az Oltáriszentség és Jézus Szent Szíve titkát. Kérjük a Szentlélek Isten megvilágosító kegyelmét, hogy e nagy titkok előtt leborulva, hittel szívünkbe fogadhassuk.
Az egész liturgia célja a Szentháromság dicsérete. Ezért kezdünk minden imádságot az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében és ezért fejezzük be azzal, hogy „Dicsőség az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek”.
A szentmisében a Kyrie, a Glória, a Credo, a Sanctus, az imádságok befejezése: mind a Szentháromság dicsérete. Öntudatosítsuk magunkban a mai napon a liturgiának ezt a nagy tanítását és alakítsuk úgy lelki életünket, hogy ez a Szentháromság nagy dicsérete legyen.
A Szentháromság ünnepe (latinul Festum Trinitatis) a történelmi nyugati keresztény egyházakban elterjedt háromszemélyű egy Isten ünnepe, melyet a pünkösd utáni vasárnapon tartanak meg. Az ünnepet legelőször Lüttichben tartották meg a 10. század elején, majd XXII. János pápa elrendelte megtartását a római katolikus egyházban. Ennek tudható be, hogy népszerűségének köszönhetően több protestáns egyház is átvette. Az ünnepet az ortodox egyház pünkösdkor tartja meg, a Szentháromság napján pedig mindenszentek napját ünnepli.
A Szentháromság vasárnapja a kereszténység egyik nagyon lényeges ünnepe. Az emberi tapasztalat, különösen a vallástörténeti kutatások rámutatnak arra, hogy minden vallást sajátos Isten-kép jellemez. Nem mellékes, hogy a vallásos ember ennek az Isten-képnek milyen vonásait hangsúlyozza: harcos, hatalmi tényezőket, vagy a jóság és harmónia jegyeit, hiszen ez döntően meghatározza az emberi magatartás normáit.
A mai ünnep éppen a keresztény Isten-kép lényegét van hivatva hangsúlyozni.
A pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék, hiszen a hittitok magasztalása minden nap, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordul. Hazánkban már Kálmán király elrendelte éppen a mai időpontban a Szentháromság ünnepének megülését. Nyugaton később terjed el, és csak 1334-ben válik egyetemesen kötelezővé.
A Szentháromság (latinul Sancta Trinitas) több keresztény felekezet tanítása szerint a három isteni személy : Atya, Fiú, Szentlélek.
A szentháromságbeli személyek egységéről, egyenlőségéről és különbözőségéről szóló tan a Szentháromságtan.
Isten hármas tagolódása más, nem keresztény vallásoknál is feltűnik, de ezt a nyugati kultúrkör nyelvein nem szokás a hagyományos értelemben vett Szentháromságnak nevezni.
A 4. századi Nikaia–konstantinápolyi hitvallás kihirdetésétől kezdve rendszerint az
„Egy Isten, három személy” kifejezést értik Szentháromság alatt, azzal, hogy a személy fogalma más jelentéssel bírt az ókorban, a középkorban, a felvilágosult filozófiák korában, a modern korban, és mást értünk személy alatt manapság.
A mai ember számára XVI. Benedek pápa így fogalmazta meg a Szenháromság lényegét:
„Az ember, Isten képmása, a szeretetben lesz először teljesen önmaga. Az örök Atya irántunk való szeretetében elküldte saját Fiát hozzánk, és a Szentlelket ajándékozta nekünk, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Váljunk e kegyelemhez méltóvá! A Szentháromság Isten tartson meg benneteket mindenkor a szeretetében!”
A Szentháromságba vetett hit kifejtésére számos kísérlet történt a keresztény vallástörténet során, a leghíresebb teológiai diskurzus a 4. századi ókeresztény egyházban folyt róla, amikor Arius-nak és követőinek, az ariánusoknak a mozgalma elkezdődött, melyet később eretnekségnek nyilvánítottak. Ma is élénk teológiai diskurzusok folynak róla.
Érdekessége, hogy ez a látszólag elvont vallási tétel az, amelyikben a legtöbb keresztény felekezet megegyezik egymással.
Ez pedig a következő: „Hiszek az egy Úrban:Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény:az Atyával egylényegű, és minden általa lett…”
Jézus megkeresztelkedése.
„…Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt.
De János igyekezett visszatartani:
„Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?”
Jézus azonban ezt válaszolta neki:
„Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.”
Akkor engedett neki.
Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni.
És íme egy hang hangzott az égből:
„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”…. (Mt.3:13-17.)
AZ ATYA
Nem tudunk róla, hogy Jézus Krisztus előtt mások is nevezték volna Istent Atyának.
A kereszténység egyik legismertebb imája, a „Miatyánk” is Jézustól származik.
Jézus nyomán a keresztények Istent, pontosabban az Atyát, nem csak a teremtés Istenének tartják (deizmus), hanem gondviselő, szerető, és személyes Istennek hiszik.
A teremtésen túl az Atya rejtélyes módon jelen van a történelemben, elsősorban pedig a választott nép (Ábrahám utódai) történelmében.
„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!– mondja a Seregek Ura.” (Zak 4,6)
Keresztény meggyőződés szerint az Atya „Gondviselése” az üdvtörténet során végül az ószövetségi ígéretek beteljesedéséhez vezetett.
Ezt leggyakrabban úgy fejezik ki, hogy az „idők teljességében” az Atya „elküldte” a Fiút, hogy „emberré legyen”, és „kinyilatkoztassa” Isten igazi arcát.
Az Evangéliumok szerint az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, akit az Atya küldött.
A negyedik evangéliumban Jézus azt állítja magáról, hogy ő és az Atya egyek, és hogy ebbe az egységbe kapcsolódik be mindenki, aki követi Jézust.
A FIÚ
„Miért háborognak a nemzetek?
A népek miért kovácsolnak hiú terveket?
A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr ellen és Fölkentje ellen:
„Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat!”
Aki az égben lakik, az mosolyog rajtuk, kineveti őket az Úr.
De egyszer majd haraggal fordul feléjük, és kemény szót intéz hozzájuk:
„Én szenteltem fel Királyomat a Sionon, szent hegyemen.”
Az Úr végzését hirdetem; Ő így szólt hozzám:
„A Fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.” ( Zsolt, 2, 2-8)
Az őskeresztény közösségek életében kezdetben elsősorban Jézus személye körül folytak viták, hogy miképpen értelmezhető, hogy a Názáreti Jézus „Isten Fia” volt.
Ez természetesen rendkívül kényes kérdésnek számított a kezdetben minden valószínűség szerint csupán zsidókból álló keresztények körében, hiszen látszólag az „Egy Isten”-be vetett, szigorúan monoteista hit volt a tét.
A keresztények hite, hogy Jézus Krisztus „valóban” Isten Fia volt, végül oda vezetett, hogy a keresztényeket kizárták a zsinagógákból.
János Evangéliuma, amely az újszövetségi evangéliumok közül valószínűleg a legkésőbb, Krisztus után 100 körül nyerte el jelenleg is ismert formáját, olyan Jézust tár az olvasó elé, aki már „egy az Atyával”, és aki a „Szentlélek által” lesz jelen a keresztény közösség (egyház) életében.
Hogy Jézus Krisztus igazi ember, és ugyanakkor igazi Isten is, a Khalkédóni zsinaton mondták ki hittételként 451-ben. Viszont már a niceai zsinaton, 325-ben használják a görög „homoousziosz” szót, ami azt jelenti, hogy „olyan mint”, vagy „hasonló lényegű” (a görög ouszia lényeget jelent, a latin substantia megfelelője), és ez további vitákhoz vezetett.
Ez a különös görög kifejezés végül is Nagy Konstantin császár nyomására került a zsinat által elfogadott hitvallás hivatalos szövegébe (Niceai hitvallás).
A hívő emberek ellenkezését elsősorban az váltotta ki, hogy ez a szó nem is szerepel a Szentírásban, másrészt pedig ha Isten Fia csak „hasonló lényegű” az Atyához, akkor mégsem egészen olyan, mint az Atya, azaz nem „egy az Atyával”.
Hogy Jézus Krisztus Isten Fia, amelyet keresztény értelemben úgy kell érteni, hogy maga Jézus bár teljesen ember, teljesen Isten is, mert „általa, ővele, és őbenne” Isten „megtestesült” („Velünk az Isten”), a legelső és legalapvetőbb keresztény hittételnek számít.
Minden, ami ettől eltér, bármennyire is ésszerű, tévhitnek nyilvánítottak. A Héber Biblia egyes részei, valamint a korabeli zsidó elképzelések Isten Fiáról, illetve az eljövendő „Messiásról”, továbbá a hellenisztikus filozófiai rendszerek (elsősorban a sztoicizmus és platonizmus) szókészlete mind segítségül szolgáltak a korabeli keresztényeknek ahhoz, hogy megfogalmazzák a „megtestesült” Istenbe, azaz Jézus Krisztusba vetett hitüket.
A „megtestesülés” a történelemben történik.
A Zsidókhoz írt levél arról beszél, hogy Isten különböző féle módon beszélt a felmenőkhöz (a „Törvény”-en keresztül, a próféták által), de „manapság” elsősorban Jézus Krisztuson keresztül szól az emberekhez. Ugyanez az őskeresztény levél Isten tükröződésének is nevezi Jézust, aki jelen volt már a teremtésnél is, aki által Isten fenntartja a világot, Isten „szava” („Logosz”, azaz Ige), az „igazi” törvény, mindennek az alapja.
A keresztények Jézus Krisztusban látták megtestesülni az isteni „Értelem”-et, „Bölcsességet”, amelyről a Héber Írások (Ószövetség) is szólnak.
Szent János Evangéliuma pedig egy himnusszal kezdődik a „Logosz”-ról:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt, és az Ige Isten volt…”.
Ez az Ige a legtöbb keresztény hite szerint a Szentháromság második személye, a Fiú, aki „egylényegű” az Atyával, tehát maga az Isten, de a történelem „színpadán” Jézus Krisztus által vált ismertté, „testet öltött”, azaz emberré lett .
A SZENTLÉLEK
Első előképe a Bibliában, amikor Ábrahám megvendégeli a három angyalt. Első említése, amikor Gábriel angyal hozta a „jó hírt”, hogy a Szentlélek által Mária lesz a Messiás anyja.
Jézus megígérte a Szentlélek eljövetelét, amelyet a görög nyelven írott evangéliumok „Parakletosz”-nak neveznek, és ezt gyakran „Vigasztaló” néven fordítják le.
Az Újszövetség szerint Jézus, illetve Isten jelenléte a keresztény közösségek életében a Szentlélek „által” valósul meg, aki „egylényegű” az Atyával, és „egylényegű” a Fiúval.
Későbbi keresztény teológiai megfontolások a Szentlélekről mint az Atya és a Fiú szeretetének gyümölcséről beszélnek. Istent, illetve a Szentlelket, először Hippói Szent Ágoston nevezte szeretetnek.
A keresztény vallásos tapasztalat tehát Istent nem csak teremtő és gondviselő Atyaként, és nem csak Fiúként, azaz emberré lett Istenként éli meg, hanem Szentlélekként is, azaz szerető és vigasztaló Istenként.
Eljövetele Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik.
A Szentháromság kultusza a Tridentinum nyomán bontakozó barokk vallásosságban új hangsúlyozáshoz jut.
Ez az egyházművészetben és az egykorú városképen is visszatükröződik: a Szentháromság misztériuma, az istenség misztikus szintézise, teljessége megfelelt a barokk hierarchikus szellemének, summázó készségének.
Szentháromság tiszteletére szentelt templomaink már a középkorban föltűnnek, de a XVIII. században, a pestisjárványok szorongásai között a patrocinium egyenesen korjellemzővé válik.
Ezen az ünnepen és életünk minden napján vegyük körül élő hittel és valljuk meg nyíltan a háromszemélyű egy Isten titkát.
Erre szolgál a doxológia:
«Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. Miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökké örökkön.» és a keresztvetés.
Tudnunk kell, hogy minden áldást és kegyelmet a Szentháromság nevében nyerünk és ezért hálás szeretettel emlékezünk meg a jótéteményekről, melyeket nekünk a három isteni személy juttatott.
Áldott legyen a Szentháromság és az osztatlan Egység. Zengjünk dalt neki, mivel irgalmasságot gyakorolt velünk.
Áldott vagy, szentháromságos Istenem, akire halandó szem nem tekinthet, aki leírhatatlan dicsőségben rejtőzöl, s aki mégis megvilágosítod szívünk szemét bölcsességed ajándékával, és lelkünk belső szobájában feltárod magadat számunkra.
Áldalak téged, aki mindeneket fenntartasz!
Hálát adok neked, hogy nem hízott bikák égő áldozatában leled tetszésed, hanem a szív töredelmében és az igazság cselekedeteiben.Ámen.
NÉRI SZENT FÜLÖP
„Aki Krisztuson kívül akar valamit,- nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire,- nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik,- nem tudja, mit csinál.”
„Megvetni a világot, de közben senkit meg nem vetni, csak önmagunkat és a megvettetést.”
“Mily börtön rabja a lélek a földön? – Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon, – Istennek éljen, s magának meghaljon?”
(Loyolai Szent Ignác)
A MOSOLYGÓS SZENT – „Legyetek jók, ha tudtok”
„Könnyebb a vidám embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat” – állította az egyik legnépszerűbb keresztény szent, a mindig derűs „jó Pippo”.
Rendkívüli derűjét és érzékét a tréfálkozáshoz arra használta fel, hogy a megtérés útjára vezesse az embereket.
1515. július 21-én született Firenzében. Már gyermekkorában is közvetlen, vidám lelkületű volt, és élénk képzelőerővel bírt. Édesanyját még ötéves korában elvesztette.
Első tanulmányait szülővárosában a domonkosoknál végezte, akiknek lelki tanításai, és imádságos élete nagy hatással voltak rá. Apja később gazdag nagybátyjához küldte a Nápoly közeli San Germanóba, hogy ott kereskedőnek tanuljon és örököse lehessen. Bár a rábízott feladatokat szorgalmasan teljesítette, szabadidejét a montekasszinói bencések között töltötte el. Itt kedvelte meg a Krisztust követő teljes szegénységet.
Nemsokára hátat is fordított a szerencsének, a gazdagságnak, és Rómába ment – pénz, tervek, kilátás nélkül. Csak azt látta világosan, hogy valamilyen módon az Istent akarja szolgálni. Nevelői állást vállalt, egy gazdag firenzei nemes fogadta fiai mellé. Közben ő maga hittudományt és bölcseletet tanult, s rendkívül szigorúan és szerényen élt.
Az egyetemen Loyolai Ignáctól megtanulta a „belső imádságot”, a jezsuita atyákkal látogatta a szegényeket és betegeket.
“Mily börtön rabja a lélek a földön?Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon,Istennek éljen, s magának meghaljon?”
Tanulmányait azonban később félbehagyta, majd nagy vidámsággal és közvetlenséggel utcai apostolkodásba fogott.
Néri Szent Fülöp, egyike a XVI. század szellemi nagyságainak, aki jelképezve a pogány kultúra elleni lázadását és feladatának irányultságát, fiatalkorában a Mediciek Firenzéjéből a hanyatló Rómába megy át, hogy onnan haláláig, több mint hatvan éven át el se mozduljon. Fülöp azonban nem egyházi nyájba önként beilleszkedő lélek, hanem extravagáns reformer, akinek lényege lényének szabad és teljességgel egyedi kiárasztása: zene, tánc, humor, egyszerűség, természetesség és semmi megalkuvás.
Harminchat éves korában gyóntatója, Persiano Rosa atya rábeszélésére fölvette a papi rendet, s nemsokára lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legmélyebb törekvése volt a szívekben otthont teremteni Krisztus számára, s mindezt jókedvűen, vidáman tette, ifjaival rendszeresen játszva.
Jelszava volt: „megvetni a világot, de közben senkit meg nem vetni, csak önmagunkat és a megvettetést.”
A tereken és boltokban egyszerűen megszólította az embereket. Közvetlen modorának kevesen tudtak ellenállni. Éjszakáit bensőséges csendben, órákat virrasztva Istennel töltötte. Egyre többen követték: gyakran járultak a szentségekhez, vasárnaponként fölváltva imádkoztak a kitett szentség előtt.
Apostoli tevékenységének középpontjában a gyóntatói munka állt, tömegek jártak hozzá gyónni. Kicsi cellája hamarosan szűknek bizonyult, ezért a San Girolamo della Caritá templom szomszédságában lévő épületet gyóntatója és néhány más jámbor pap társaságában átépítették oratóriummá (imateremmé).
Naponta a Szentírás, a szentek életének olvasására, majd énekre, zenére gyűltek az emberek az Oratóriumban – világi emberek és papok, gazdagok és szegények, tanultak és egyszerűek – köztük sok fiatal és gyermek.
Sohase neheztelt, ha a gyerekek telelármázták a házat:
Nem bánom, ha fát vágnak is a hátamon, csak ne vétkezzenek!
Néri Szent Fülöp erre a célra mintázta meg az oratóriumot, kicsi kis Grál-közösségét.
Itt most csak az oratórium felállásáról és kezdetéről szeretnék írni, hiszen magáról az oratóriumról – mely kezdetben templom volt a templomban – és szabályzatáról nagy könyveket lehetne teleírni. Kis padláshelyiség egy templom tetején, ahová Fülöp összegyűjtött néhány érdeklődőt. Eleinte csavargókat, az utca népét, majd ahogy a beszélgetős, éneklős, vidám közösség népszerüsödött, úgy gyűjtött be résztvevőket mindenfajta társadalmi helyzetű emberekből.
Mi már tudjuk, hogy az oratórium megjelenése mögött a lényeg nem más, mint az együttlét varázsa a Mesterrel. Fülöp ugyanis Mester volt, s nem is akármilyen!
Egyike a száznegyvennégyezer nagy tanítónak, aki jelenlétével izgalmassá tette az unalmasat, és szentté a profánt. Így történt, hogy Fülöp hatására válaszul a támadások ellenére folyamatosan nőtt a közösség, ugyanúgy, ahogyan szerzetesrendek nőnek ki pici csírákból, egy-egy szent lényének varázsütését követően.
Az itt tevékenykedő papok és testvérek nagy csapatából alakult meg az
„Oratórium Kongregációja”, amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott.
Fülöp példaképe Savonalora, a szent, akit az egyház soha nem avatott szentté. Szobájában lévő Savonalora képre maga pingálta rá a glóriát! Ezzel a szentéletű emberrel csak egy “baj” volt: kíméletlen szókimondása, mellyel rámutatott a “Dogma”, az egyházi és világi törvény hamis, álszent tartalmára. Őszinte kritikájára a válasz csodás módon nem az inkvizíció, hanem a megtűrtség, “büntetésként” pedig sosem avatták szentté vagy boldoggá.
Fülöpnek viszont kedvence, sőt tovább vitte az életművet, ezzel veszélyes vizekre hajózott. Viszont felfedezhetünk közöttük egy nagy különbséget. Fülöpnél minden a tettekben nyilvánult meg. Módszere abban rejlett, ahogyan cselekedeteiben reagált arra, ami hamis. Minden tette egyszerű, de példaértékű. Ez az oka annak, hogy Fülöp az egyháztól Savonalorával ellentétben megkaphatta a világi glóriát, és hogy huszonhét évvel halála után szentté avatták.
A nagy plagizátor, ahogyan ő nevezte, Isten majma, az élet útjain legkülönbözőbb formákban előlépő kísértő. Ez az alak, amely mindnyájunk belső harcának figurája, ötvözi a lelkünkben megbúvó kísértő minden formáját.
Fülöp állandóan résen volt. Ha jött egy vágy, ha jött egy hamis gondolat, egy boldogtalanság felé irányuló érzés, egy csábítás, egy a rendszerébe belépő tisztátalan vagy hamis információ, azt mint külső szemlélő, azonnal nagyító alá vette.
Az érzést vagy gondolati csírát tüstént gondos léleksebész módjára láthatatlan csipesszel megfogta, és óvatos figyelemmel nagy plagizátornak nevezve kihajította a lélekből. Nem ébredt az a vágy, negatív érzés és gondolat, amely beférkőzhetett volna életébe.
A lélekorzó, bármely formát vett föl, mindig alulmaradt. És mi már tudjuk: Isten majma nemcsak könnyen felismerhető vágyideákban, csábításcsírákban jelenik meg, hanem sokkal veszedelmesebb és nehezebben felismerhető álcája az, amikor egy-egy boldogtalanságra késztető szomorú hangulatképet, egy-egy egoizmusra hajló ideát, egy-egy ellenszenvcsírát stb. épít be lelkünkbe.
Ilyenkor jöjjön a lupé, a varázsnagyító, amely gondos figyelemmel Isten majmát felnagyítja, és a csipesz, mely nyakonragadja.
Az örök éberség lupéja és csipesze ez, mely megszabadít a kínlódástól.
Ezt hozza el Fülöp végtelen türelmével és figyelmével. Fülöp nem gyűjtött, nem kellett neki semmi világi. Bármely kísértést elutasított mosolygás kíséretében:
“Á, itt az Isten majma. Menj oda vissza, ahonnan jöttél!”
És itt a híres jelszó:
TUTTO VANITAS, minden hiúság, csak hiábavalóság.
Az összes világi dolog az, amit nem szellemiesítünk át, azaz nem töltjük föl az élet csíráit a szép-jó-igaz alaptörvényének megfelelő szellemiséggel. Csak az hiábavaló, amely nem építi fel kozmoszunk szellemi terét. Márpedig e teret a szép-jó-igaz alapelvének megfelelő cselekvés építi fel, és mindazt, ami nem ide tartozik, kozmoszunk nem tudja befogadni.
Fülöp nem akart magának más hazát, csak a mennyországot, és szellemi otthonát építette fel szeretettel, bölcsességgel, együttérző cselekvéssel, boldogsággal, nagybetűs Élettel.
Ezzel mintát adott napjaink embere számára, akinek ugyanaz a feladata a cselekvő mindennapok világában…
A leírások szerint majdnem egész Rómának 44 éven át ő volt a lelkiatyja, s még halála napján is gyóntatott. Egyénisége páratlan erővel vonzotta és emelte a lelkeket.
Róma lakói meg voltak győződve, hogy puszta látása vagy érintése megszünteti kísértéseiket. Nagyon hamar elterjedt szent volta, amikor feltámasztott egy halott gyermeket. Hogy csökkentse az őt övező nagy tiszteletet – illetve hogy Isten és mások iránti alázatát hangsúlyozza – nem egyszer bolondozva, táncolva jelent meg a nyilvános tereken. Többször próbáltak neki magas egyházi hivatalt felajánlani, de ő mindig csak egyszerű szerzetes kívánt maradni.
Fiatal korától rendkívüli misztikus élményekben volt része. Miséje közben gyakran esett órákon át tartó révületbe. Gyakran prédikálni sem tudott, mert az erős áhítattól sírva fakadt. Míg Fülöp élt, csodás ajándéka volt a szépre és jóra vágyó egyszerű emberek életének.
Fülöp lényét maga a tűz képezte, testét pedig maga a fizikai forróság.
Huszonkilenc éves korában bekövetkezett rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült; – élményét követően olyan forróság járta át, hogy ruháját télen is ki kellett gombolnia, ablakát télen is tárva hagynia, és testét hűtenie.
Az esemény fizikai megjelenése egy tüzes gömb volt.
Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, amely imádság közben ajkait perzselve száján át hatolt testébe, s onnan a szívébe, úgy tágítva ki azt és annak közelségét, hogy a halálát követő boncolási eredmény szerint bordái is széjjeltörtek.
A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt.
A misztikus élmény közben a leírás szerint Fülöp így kiáltott:
“Elég, Uram, elég, nem tudok többet elviselni.”
Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották.
Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.
Gyakran megtörtént, hogy tanítványok kezét szeretettől izzó keblére helyezte, és azok el kellett, hogy vegyék onnan a kezüket, annyira elviselhetetlennek érezték a forróságot. Többször hatotta át imáit az az áhítat, amellyel szentek életrajzát tanulmányozva oly sokszor találkozik az ember. Sokszor imádkozni, prédikálni sem tudott, mert remegő szívdobogás és sírás hatotta át egész lényét.
Ismerős ez a jelenet Pio atya, vagy hogy egy keleti misztikus szentet is mondjak, Rámakrisna életrajzából
Egyszer Néri Szent Fülöptől felettesének elmondott beszámoló szerint maga Keresztelő János jelent meg neki, buzdítva és ösztönözve őt, hogy szigorú magányban és szegénységben éljen. Máskor ugyancsak János ad neki útmutatást, miután Xavéri Ferenc mintájáért lelkesedve indiai misszionáriussá szeretne válni.
János tanácsa nem más: a Te Indiád Róma.
Társaival 1556-ban kezdett esti összejöveteleket szervezni a San Girolamo della Carita templom melletti imateremmé (oratóriummá) átalakított raktárépületben, ezeken imádkoztak, énekeltek, a Szentírásból és egyházatyák műveiből olvastak fel, vallással kapcsolatos kérdéseket vitattak meg. Fülöp egyik követője a vokális zene egyik legnagyobb mestere, Giovanni Palestrina volt, aki muzsikát komponált számukra, ezekből fejlődött ki az oratórium műfaja. Oratóriumnak nevezték magukat az összejöveteleket is, Fülöp a rendszeres résztvevőket karitatív feladatokkal látta el.
„…Fülöp zenével kísért egész napos vidám zarándoklatokat szervezett, amelyek során Róma hét templomát keresték fel, tömegek jártak hozzá gyónni, miséi közben gyakran esett órákon át tartó révületbe…”
Fülöp oratóriuma Róma vallási életének központjává vált. Rendkívüli személyisége és lelkülete, a lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca olyan hatást gyakorolt az emberekre, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az újra és újra visszatért. Vonzereje a belőle áradó öröm volt, amit arra használt, hogy a megtérés útjára vezesse az embereket:
Könnyebb a vidám embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat – állította.
A misztikus jelenetek sora ellenére Fülöp bizalmatlan az okkult jelenségekkel, és az élet hétköznapjainak helyes megélésére helyezi a hangsúlyt.
Nem leszünk szentek négy nap alatt – mondogatja, és a derűre s az együttérző cselekedetekre buzdít. Még pappá sem akar lenni, függetlenség- és szabadságvágya mindennél erősebb. Ez már az a szint, ahol túl kell jutni minden hittételen, valláson, hitbéli hovatartozáson, földi köteléken, és ahol marad a szeretet és az egységélmény.
Fülöp halálának idejéről mindent pontosan tudott, és annak eseményét egy atya gondoskodásával készítette elő. Bár orvosa a halál napján így kiált fel:
“Atyám, tíz év óta nem találtam Önt ilyen jó egészségben, mint ma!”
Fülöp mégis mondataiban és viselkedésében egyértelműen utal a halálára.
Utolsó mozdulata is áldás, könyörgés és irgalomkérés szeretett testvéreinek üdvösségéért.
Betegsége miatt 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától, de élete utolsó napjáig gyóntatott.
A 80 éves Fülöp hosszú betegeskedése végén 1595. május 25-én, Úrnapján reggel mutatta be utolsó szentmiséjét „örömtől ujjongva és énekelve”.
Halálát előre megjövendölte, mégpedig mosolyogva.
Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Azonban este azt mondta mosolyogva lakótársainak:
„Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” – kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta:„Nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”
Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, Áldozócsütörtökön éjszaka megkapták áldását, s május 26-án éjjel három órakor csendesen lehunyta szemét, meghalt.
Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött, 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté. Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba május 26-ra, halála napjára.
Ereklyéi a római Santa Maria in Vallicella (Chiesa Nuova) templomban találhatók.
Halálát követően, az orvosok is megdöbbentek szívének fizikai méretein. Teste imádság közben annyira felforrósodott, hogy tanítványai sokszor az érintését se bírták elviselni, szívének dobogását pedig nagyobb távolságból is lehetett hallani.
Halála után már két hónappal megkezdődött a szentté avatási eljárása, 1622. május 14-én pedig szentté avatták.
Szent Péter mellett, ma is egyik legnépszerűbb szentje Rómának.
Életéből számos anekdota maradt fenn:
– Egyszer, fiatal barátja sikeres tanulmányairól és ambícióiról számolt be neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: „Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.” Barátja már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: „És aztán…?”
Ez a súlyos kérdés, később új irányt adott az ifjú életének.
– Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett természetfölötti látomásaival és elragadtatásaival. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp egy esős napon, gyalogosan látogatta meg őt. Hívták az apácát, majd Fülöp anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen.
Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” – mondta, s azonnal tájékoztatta megbízóit. „Az a nő nem szent, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.”
– Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: „Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.”
– Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: „Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.”
– Sokan „csodatevőnek” tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: „Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!”
Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: „A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.” Ám Fülöp határozottan kiigazította: „Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.”
– Amikor már életében szentként akarták tisztelni, hevesen tiltakozott ellene és igyekezett komolytalanul viselkedni. Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.
Ha erényeit dicsérték, így imádkozott magában: „Uram, ne bízz Fülöpben. Ha megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!”
Noha viselkedése miatt néhány évre eltiltották a lelkipásztori munkától, a rómaiak, akik ismerték őt, tökéletesen értették iróniájának és életmódjának miértjét. Ezért is nevezték el őt „bohócruhás misztikusnak” és „római Szókratésznak”.
Így lett Néri Fülöp, a firenzei, „Róma második apostolává”.
Néri Fülöpöt humora és vidám egyénisége rendkívül népszerűvé tették, de hevesen tiltakozott az ellen, hogy szentként tiszteljék. Ennek megakadályozása, s önmaga megalázása érdekében igyekezett komolytalanul viselkedni, nem egyszer bolondozott, megjátszotta a csodabogarat. Goethe a „humoros szentnek” titulálta.
Kedves alakját sok emberhez hozta közelebb a hazánkban is nagy sikerrel vetített:
„Legyetek jók, ha tudtok” című 1983-as olasz életrajzi film, amelynek színházi adaptációját Székesfehérváron mutatták be.
Budapesten katolikus általános iskola viseli nevét, illetve a Flórián téren lévő szoborcsoport őrzi alakját, mint a földrengések ellen oltalmazó védőszentét.
Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tünteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.