a) „Én vagyok az igaz szőlőtőke s Atyám a szőlőmíves,… ti a szőlővesszők; aki énbennem marad s én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Ján. 15,1.5).
Jézus lejön a Sion hegyéről és látja a közel fekvő szőlőhegyet, buján hajt haragoszöld lombja. Lelke elmerül az őserős élet szemléletébe, mely e tőből vesszőt fakaszt, sejteket épít, lombot hajt, s az igénytelen virágból kialakítja a tüzes, édes, zamatos gerezdet; titkos műhelyében porból-sárból méz, illat, zamat fejlik, s a napsugár tüze fekszik bele. – Igy áramlik Jézusból az élet ősereje és bűbája a lelkekbe; ő érzi s örül neki, s szenvedélye ezt az életet, erőt és szépséget belelüktetni a lelkekbe; tűzzé, mézzé, élvezetté akarja átváltoztatni az ember köznapi életét: és van benne elég minden lélek számára; a Jancsekiang partján épúgy, mint Alaskában vagy az Andrássy-úton ő élteti a lelkeket; a természetfölötti élet benyomásait tőle veszik. Minden ember Krisztustól vesz indítást; ő vonzza, fölvilágosítja, lelkesíti, irányt mutat neki, mert nála nélkül semmi természetfölötti jót, vagyis ami Istenhez elvezet, nem cselekedhetünk. Ezt a benyomást veszik zsidók, hitetlenek, pogányok, kishitűek, bűnösök és szentek. Ó édes, titokzatos szőlőtőnk, te kipusztíthatlan életforrás; milyen az erezeted, mely kegyelmeidet ellükteti a tüzes lelkekbe épúgy, mint a rögökbe.
b) „Minden szőlővesszőt, mely énrajtam gyümölcsöt nem terem, lemetsz, s minden gyümölcstermőt megtisztít, hogy többet teremjen. Maradjatok énbennem és én tibennetek”. Nekem is az élet szenvedélyével és az erős boldogulás ösztönével kell a tőkéhez ragaszkodnom; hisz a lét és az isteni végzés kötelékeivel füződöm hozzá, bele vagyok szőve, hozzá vagyok nőve. Nincs értelme az elnyesett vesszőnek; épúgy nincs értelme az Istenbe és az örök életbe nem vágyódó létnek, s ez összenőtt és vele egybeszőtt léleknek szomjasan kell szívnia azt a titkos folyást, meg kell nyitnia minden sejtjét az isteni lét lüktetésének. Ó csak többet, minél többet belőled, krisztusi élet! Hajtani, virágozni, gyümölcsöt hozni akarok, vagyis féltékenyen fölhasználom Jézus kegyelmét, a lelkemben kigyulladó világosságot, az érzés, az elérzékenyülés, a buzdulás, a javulás indításait. Úgy veszem mindezt, mint Isten illetéseit, kivel a lét mélységeiben a lelkem érintkezik. Énekelnék, ha erre az öntudatomba nem eső, de mégis valóságos összeköttetésre és befolyásra gondolok: igen, én benne vagyok és ő énbennem. Ó tehát hajtson ki isteni erővel a krisztusi élet!
c) „Ha ki énbennem nem marad, kivettetik, mint az elnyesett szőlővessző és elszárad”. Aki az isteni sugallatoknak és öntudatában jelentkező indításoknak ellentáll, az önmagát nyesi le Krisztusról, és lelke elszárad. Ez a folyamat lassan áll be. A lélek rendszerint eldurvul, hűtlensége miatt az isteni befolyás erejét veszti, az élénk összeköttetés öntudata vész, a krisztusi érzés melege hűl s az ember kiszabadul az Isten vonzalmainak köréből; elnyesi a szeretet, a hűség és sokszor a hit kötelékeit is. Szabad lesz, mint ahogy megszabadul a tőkétől az elnyesett és száradó vessző. – Minek hajtott, minek fakadt lombja, minek öntözte rostjait a tőke nedve, minek pontozta ki gyönyörű pajzzsá levelét a napsugár radirtűje, minek, ha az erőtől elzárkózott, minek, ha a lom alá illatos virágot, zamatos gerezdet nem rejtett? Minek? Hisz ez az a borzasztó kérdés: minek élünk, ha az életnek, a több, a krisztusi életnek ereit beiszapoljuk, rostjait elnyessük, szóval, ha a kegyelmet pontosan föl nem használjuk?
d) „Ha énbennem maradtok és az én igéim tibennetek, amit akartok, kérjetek és meglesz nektek”. Ha velem összeforrtok s lelkem világít s ég bennetek, és életemet, érzületemet osztjátok, ha arra a mély, igaz, belső egyesülésre szert tesztek, mely a lelketek mélyében fakadó isteni életet öntudatos kincsetekké emeli: akkor teljesen osztani fogjátok érzéseimet, vágyaimat; az fog tetszeni nektek, ami nekem tetszik; azt fogjátok akarni, amit én akarok; pihegéstek az én lélekzetem, imátok az én vágyam lesz. Ez a benső, édes élet, az Isten akaratának erős, lelkes teljesítése, a kitartás minden bajban, az erős érvényesülés, a türelem és fölülemelkedés, az örvendező remény, ez a fölényes, isteni élet lesz akkor a ti imátok, és amikor ezt akarjátok és kéritek, biztosítlak, meglesz nektek. Isten nem a félreértésekben utazó, hanem a belső lényét megértő léleknek ígérte meg azt, hogy „amit akartok, kérjetek és meglesz nektek”.