Mint minden bajt, úgy a hazugságot is idejekorán kell orvosolni. A szokás ugyanis nagyon könnyen szinte második természetünkké válik s később már minden gyógykezelésnek makacsul ellenáll.
Első orvossága a hazugságnak a hallgatás.
Schopenhauer azt állítja, hogy a nők háromszor annyit hazudnak, mint a férfiak. Ez a nyilatkozat legalább is lovagiatlan. Ha azonban volna igazság is benne, az okát nem nagyon nehéz megadni, mert a nők háromszor annyit beszélnek is, mint a férfiak. „Aki megőrzi száját, megőrzi lelkét” (Péld 13,3), mondja az Úr. Igen! megőrzi minden bűntől, de főleg a hazugságtól. A szentek is mindnyájan ismerik ezt a fertőtlenítő szerét a lelki életnek. „A hallgatás a bűn halála” mondja Szent Antal. „A nyelvbűnök ellen legjobb orvosság a hallgatás” tanítja Szent Ágoston. „A hallgatás – ugyanis – anyja az okos gondolatoknak” (Szent Ambrus) s az óvatos beszédnek.
Nem hiába tett Isten a nyelvünk elé kettős reteszt, a fogakat s ajkakat, míg ellenben a többi érzékek nyíltan állnak a benyomások elfogadására. Az ember többet lásson s halljon, mint beszéljen. Úgy kellene bánnunk a szóval, mint aki tárcáját veszi elő, hogy abból pénzt adjon ki.
Vond aztán vissza nyomban, ha hazug szó csúszott ki ajkadon. Mondd azonnal: „Tévedtem! a dolog így és így van”. Ez a kúra már sokaknál bevált.
Küzdjünk végül a hazugság járványa ellen. Büntessük meg magunkat, ha füllentettünk és jóllehet csak bocsánatos bűnről van szó, vádoljuk magunkat róla a gyóntató székben. De üldözzük a hazugságot gyermekeink-, növendékeink-, cselédjeink- s általában alattvalóinkban is, ha azt akarjuk, hogy jellemük teljesen tönkre ne menjen. A legjobb eszköz erre a példa s következetesség. Hiába dörgünk s villámlunk a hazugság ellen, ha alattvalóink bennünk ugyan e hiba nyomára akadnak, ha mi kitanítjuk erre őket, sőt egyes esetekben elvárjuk tőlük, hogy hazudjanak.
Senkit sem nyerünk meg oly erénynek, melyet saját életünkkel megcáfolunk.