Az igazmondás azoknak az erényeknek egyike, amely az általános elismerést méltán kiérdemli, sőt mondhatnók, kierőszakolja maga számára. Még a megrögzött farizeus is tisztelettel adózik neki. „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy és az Isten útját igazságban tanítod, mondd meg tehát, mit állítasz…” (Vö. Mt 22,17) Így beszélt az aljas kétszínűség, midőn a megtestesült örök isteni Igazsággal állott szemben.
Végső oka ennek a lenyűgöző, hódító erőnek, mely az igazmondásban rejlik, maga Isten, aki, miként a legfőbb valóság, éppúgy a végtelen igazság is, akinek mindén műve „irgalom és igazság”. (Zsolt 24,10) Éppen azért minden hamis s csalfa lényegébe ütközik s gyűlöletét vonja magára. „A gonosz utat és a kétnyelvű szájat utálom” – úgymond az Úr. (Péld 8,13)
Valóban, csakis akkor vagyunk méltók Teremtőnkhöz és az ő hű képmásai, ha a külsőnk s belsőnk közötti összhangot minden erőnkből s bármely áldozat árán is fenntartani igyekszünk s óvakodunk mindattól, ami ezt szóban vagy jelben megzavarja. Ösztönszerűleg erre érzi magát indíttatva minden ember, ha még romlatlan s a helytelen nevelés és bűn jellemét meg nem hamisította. Alaptalanul állítja Ihering, hogy a gyermek minden elfogultság nélkül hazudik. Ellenkezőleg, azt tapasztaljuk, hogy a gyermek elpirul s zavarba jön, midőn színlelt vagy hazudott s lelkiismerete hatalmasan tiltakozó s elítélő szavát észleli magában. Mi más ez, mint a természettörvény megnyilatkozása.
Az igazmondást s minden megtévesztési szándékból eredő színlelés kerülését feltétlenül megköveteli továbbá az Istentől tervezett társadalmi rend.
Ha nincs igazmondás, nincs őszinteség, a társadalmi élet, mely mégis csak a kölcsönös bizalmon épül fel, egyszerűen lehetetlenné válik. Mi lenne akkor, ha minden pénzt, mielőtt nyugodt lelkiismerettel kiadjuk, előbb gondosan meg kellene vizsgálnunk, vajon nem hamisított‑e.
Ily tarthatatlanná válnék helyzetünk, ha a sok hazugság folytán embertársainknak már általában nem lehetne hinnünk.
Végül az igazmondásra kötelez minden egyes felebarátunk iránt tartozó szeretet és igazságosság is.
Az emberi szellemnek legkiválóbb java az értelem; az értelemnek pedig az igazság.
Eszünk eped az igazság után, igényli s követeli azt. Arra ugyan lehet jó okunk, hogy bárkivel ne közöljünk minden igazságot, de az, hogy értelmét félrevezessük s hamissággal tápláljuk, soha, semmi körülmények között sem igazolható. Ez merénylet a világosság s egyben az ellen, ki bennünk a világosságot kigyújtotta.
Belátták ezt már szinte ösztönszerűleg a régi pogányok is, s azért különös nagyrabecsüléssel voltak eltelve az igazmondás iránt. Egyik egyiptomi múmia a következő felírást viseli: „Elmentem a világból, ahol mindennap igazságot beszéltem, melyet Isten szeret”. Xenocrates pedig olyannyira az igazmondó hírében állott, hogy honfitársai, az athéniek, sohasem vettek ki esküt tőle. Mennyivel inkább kötelező reánk, keresztényekre nézve az igazmondás, akiktől Mesterünk a becsületesség oly magas fokát követeli, hogy egyszerű kijelentéseinket színigazságnak vehesse mindenki: „Legyen pedig a ti beszédetek: úgy, úgy, nem, nem; ami ezeken túl vagyon, a gonosztól vagyon”. (Mt 5,37)