a) „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, kik tizedet adtok ugyan a mentából, kaporból és köményből, de elhagyjátok, ami nagyobb a törvényben…, az irgalmasságot és a hitet” (Máté 23,23). Emberek, becsüljétek meg az Istenért átélt, tiszta, igénytelen, nemes, krisztusi életet. Nem élünk magunknak, ha lelkiismeretünkkel meghasonulva, önmagunkat kerüljük, ha önmagunk szemeibe nézni nem merünk, s belsőnkben csak szemrehányásokat hallunk; ilyeneket: Te farizeus lélek, kívülre valaminek látszol, tiszteletet követelsz, becsületet színlelsz, de belül alávaló vagy! Ti fehérre meszelt sírok… mondotta Krisztus: rothadás s undokság van bennetek; érzitek ti ezt jól, mert bensőtök piszkos és alávaló, s kívül akartok érvényesülni. Vétkeztek a belső érték tisztelete ellen, s kívül keresitek az ember értékét. Élteteknek nincs lelke, nincs bensősége, nincs értéke. Ne keressétek az élet értékét külső művekben, foglalkozásban, szereplésben, hivatalban. Az élet értéke a motívum átélt szépsége és melege. Jézus mondotta az özvegyről, hogy két fillérjében több, nagyobb érték rejlik, mint a farizeusok aranyaiban. Ezeknek arany az adományuk, annak arany, erő, szépség a szíve. Ezek nem élték át az adományozás erkölcsiségét, az átélte; ezek hidegen adták, az melegen. Az apostol pedig a szeretetről, tehát az átélt, meleg érzésről mondja, hogy ez minden, és e nélkül minden egyéb semmit sem ér. Ha tudományom, ha eszméim volnának, de szeretetem, átérzésem nem volna, holt, üres tudománnyal volna telítve fejem. Szegény fejem hült gondolatok mauzóleuma volna. Kimeszelt sír! Ha cselekedeteim volnának, de szeretetem, vagyis belső életem nem volna, szegényen tengődném.
b) „Jaj nektek, mert tisztogatjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vagytok ragadománnyal és tisztátlansággal”. Ha szép világot, ha kultúrát teremtenék iparkodásommal, ha kiáradnék szóban, vállalatokban, ha tömeget mozgatnék, de magamnak, lelkem szeretetének nem élnék, a lét céljára rá nem nyitottam. Istenem, hát magamban kell élnem; cselekvéseim jóságának, nemességének, tisztaságának öntudatában kell élnem; annak az öntudatnak telinek kell lennie fénnyel, nemes, meleg motívumokkal, önzetlen, jóindulattal szándékokkal! Csak akkor élek igazán. E nélkül automata, a külső világ kényszerzubbonyába szorított rab vagyok. Egyszóval éljek azért, hogy mindennap jobb legyek.
c) „Jaj nektek, kik bezárjátok mennyeknek országát az emberek előtt. Mert ti nem mentek be s a bemenőket sem hagyjátok bejutni”. Nem mentek be, hanem kerülgetitek. Per avia et devia… úttalan utakon, zsákutcában jártok és vezettek másokat. Törvényt, parancsot, hagyományt, szokást akartatok… és annak teljesítésére unszoljátok az embert, de a mechanikus elvégzésére szorítkoztok e dolognak, s a behatolásra, átélésre és átélvezésre időt nem adtok. Formalizmussá válik így törvénytek és vallástok, s a sok lim-lom elrekeszti előttetek az utat. Mert zsidóvá teszitek a prozelitát, de nem teszitek bensőségessé; a tömegben, a számban dicsekedhettek, de több-lelket nem neveltek. Külső összetartást, hatalmat sürgettek, de öntudatot, akaratot, bensőséget, érzést nem gondoztok. Többet mondok: magatok buzgólkodtok, prozelitálkodtok s önmagatok édes bensőségét élvezni rá nem értek. Nem elég, hogy meg vagyok keresztelve: a krisztusi életet is át kell élnem. Mit használ, ha csak keresztelek, de a belső embert ki nem nevelem. Igazán rám illik: magam nem megyek a mennyországba s másokat be nem vezetek. Tehát élni s átélvezni a legkisebb cselekedetet öntudatos moralitásában; ez a titok. Örülni annak, hogy tiszta vagyok s Isten van bennem; szívvel dolgozni erkölcsi tisztulásomon, ha bűnös vagyok; jót tenni átélvezett jóindulattal; örülni a hitnek, a jóakaratnak, a kísértések fölött való győzelemnek. Őrülni, hogy Jézus van itt az Oltáriszentségben, úgy menni hozzá, mint a nyilt paradicsomba. Örülök, ha azt mondom: Jézusom, szívből szeretlek téged. Beteghez, gyermekhez, emberhez öntudatos jóindulattal közeledem. Ily lelkek nyomában elváltozik a világ!