Az állam a közköltségek viseléséről adók kivetése által gondoskodik. Némely adókat egyenesen a személyekre ró, tekintettel azok ingó vagy ingatlan vagyonára vagy jövedelmező foglalkozására; más adókkal megint a forgalmat terheli, minők a fogyasztási adók, vámok, a szorosan vett „forgalmi adó”. Némelyek szerint az örökösödési adó is ide tartozik.
Az adózásra nem csupán a természetes méltányosság kötelezi az állampolgárokat, akik az állam számtalan jótéteményét igénybe veszik, hanem Isten kifejezett akarata is: „Adjátok meg ami a császáré a császárnak” – mondja az Úr éppen az adópénzre hivatkozva. (Mt 22,21) És Szent Pál: „Adjátok meg tehát mindennek, amivel tartoztok: akinek adóval, adót, akinek vámmal, vámot”. (Róm 13,7)
Hogy azonban az adó megfizetése lelkiismeretben is kötelezzen, kell 1. hogy igazságos legyen.
Igazságos pedig az adó, ha az a) tényleg teljes egészében a közszükségletek fedezésére lesz fordítva, ha b) nem nagyobb, mint a fennforgó közszükséglet, ha c) méltányosan alkalmazkodik az adózók teherviselő képességéhez s így arányosan nagyobb adót mér ki a vagyonosra, a nagyobb s könnyebben szerzett jövedelmekre (pl. a börzére), mint a szegényebb sorsúakra.
Minthogy pedig mindeme feltételek az adók nagy részére alig érvényesülnek, nagyon kérdéses, hogy mily hányadukat vagyunk kötelesek lelkiismeretben, önként megfizetni.
Hogy lelkiismeretbeli kötelezettségünk támadjon, szükséges 2. hogy a hatóságnak szándékában legyen alattvalóit az illető adó megfizetésére nem csupán büntetés, hanem egyúttal bűn terhe alatt is kötelezni. A lelkiismeretes s hozzáértő egyéneknek szinte közmeggyőződése, hogy ez legfeljebb csak az ún. egyenesadóknál forog fenn. A mellék- (indirekt) adók behajtásáról, aminők a fogyasztási adók, vámok stb. az állam külön közegekkel (finánc) s oly aránytalanul súlyos büntetésekkel gondoskodik, hogy már ezzel magával elárulja azoknak nem bűn, hanem csupán büntetés terhe alatt kötelező voltát, jellegét. Miért is, aki magát ily adók fizetése alól kivonja, nem vétkezik ugyan, de ha rajta érik, a reá rótt büntetést már lelkiismeretben köteles megfizetni.
Az oly egyének azonban, akik a csempészetet mesterségszerűleg űzik, már csak azért is vétkeznek, mert vagyonukat, sőt sokszor életüket is komoly veszélynek teszik ki. Annál inkább súlyos a vétkük, ha – ami nem ritka eset – el vannak határozva az őket üldöző hatósági közegek ellenében fegyverrel is védekezni.
Az elmondottak megadják az irányelveket arra nézve is, hogy mily fokban kötelező reánk az igazmondás, midőn adó alá eső dolgaink s jövedelmünk bevallásáról van szó. Aki a manap oly sok és sokféle adó tekintélyes részét igazságtalannak véli, nem vétkezik, ha a bevallásnál értékeinek, örökségének, jövedelmének megfelelő hányadát (harmad-, negyedrészét) elhallgatja. Ezzel voltaképpen még a keresztény őszinteség ellen sem vét, mert hiszen tőle joggal csupán az igazságos adó alá eső dolog beismerését követelhetik.
Sőt magukat a közokiratok szerkesztőit sem lehet szorosan bűnről vádolni, ha az adó alá eső vagyon, örökség, stb. értékét okmányukban a valóságnál jóval kisebbnek állapítják meg. Főképp oly vidékekről értendő mindez, ahol e szokás már általános és éppen azért maga az állam az adózás mértékének megállapításánál erre amúgy is tekintettel van.
Azok azonban, akiket az állam az adók kivetésére s behajtására fizetéssel alkalmaz, vetkeznek s kártérítésre kötelezvék, ha magukat megvesztegetni engedik vagy hivatalukban lényeges hanyagságot tanúsítva, ily módon kenyéradójuknak, az államnak, jelentékeny kárt okoznak. Ezek ugyanis már a kölcsönös igazságosságot sértik meg az állammal szemben, amely őket éppen arra szerződtette s díjazza, hogy a kincstárt a törvényesen kivetett adókhoz juttassák.