a) Az utolsó ítélet komoly, fölséges nap; az Isten igazságának, szentségének, nagyságának ünnepe. Öntudatunkra hozza a lét, az élet és a halál komolyságát; világtörténelem, faji, nyelvi, kultúrai különbségek mint száraz hüvelyek válnak le a lelki világról; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a lélek meztelenül áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Mily szép, nemes, ragyogó az egyik, mily nyomorúságos és szánalmas a másik. Meglátjuk majd, hogy mily természetes előny vagy hátrány volt benne és milyen volt a kegyelem segítsége; feltűnik majd az egyén sajátossága s a körülmények és a társadalmi állapotok befolyása; az adott tényezőkből kijegecesedik az az erkölcsiség, mely a mi tartalmunk. – Ez mind látnivaló; nem lesz ott pör-, vád- vagy védbeszéd; minden tárva lesz az Isten és világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, és fölkiáltok: Isten, neked van igazad; te jót akartál! – Jót akarok én is, jót, szívből, igazán, nemesen, egyenesen; jót, mely érték Isten előtt.
b) A világítéleten kitűnik majd, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyest a keresztségtől az utolsó leheletig; hogy hány magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy szántóvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kegyelem, kegyelem, mily kegyetlen utakon jársz, sorsod az élet sziklás pusztasága, s csak az emberi lélek rest és tehetetlen reakcióit váltod ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben! Ó ne rontsuk el az Isten műveit! Nem panaszlom föl, hogy sok a rossz, hanem teszek minél több jót.
c) A világítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jószándékkal, Istenért végeztünk, s mennyi a pelyva és pozdorja az élet szérűjén. A pszichológia homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és illuzióval; ezeket csak a komoly önvizsgálat s megfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Csak ez lehet némileg tisztában magával; csak ez látja igazán fátyolozatlanul saját képét. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi érzületünkben; tartsuk szemmel, hogy színezik, zavarják s hozzák forrongásba az öntudatnak tisztuló mélységeit. Fegyelmezni s folyton nevelni önmagát.
d) Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja ki, hanem rámutat a nagy szociális föladatra, az éhezők, szomjazók, meztelenek, betegek, bűnösök fölkarolására, kiknek elgyötört lelke a keresztény kötelességteljesítésnek szinte természetes útjaira mutatott rá. Ébredjünk tudatára a szent, komoly Isten-akaratnak. Isten akarja, hogy könyörüljünk rajtuk. Krisztus azonosította magát velük, s a természet követeli: natura exigit, imperat Deus, főleg mióta a „natura” Istennel egyesült Jézusban. Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben <mint> Isten akaratának édes teljesítésén dolgozik!