E fontos kérdésnél kissé meg kell állapodnunk.
Amint a magántulajdon szent és sérthetetlen, éppúgy a magánbirtok szerzésének, a magánvállalkozásnak jogát sem lehet józanul kétségbe vonni. E jog megtagadása halálos döfést jelentene minden haladásnak, minden jólétnek, amelyet az emberiség eddig elért vagy a jövőtől remél. Ámde a vállalkozáshoz nem elég az ügyes terv, a beállított eszközök, gépek. Munkaerő is kell hozzá. A vállalkozó tehát munkások után lát s velük igazságos alapon, szabadon szerződik. A kiegyenlítő igazságosság követelménye szerint ígér s ad nekik annyit, amennyit viszont tőlük kap. Ámde mennyit s mit ad a munkás a vállalkozónak? Ez az az annyira vitatott kérdés, melytől az igazságos bér mennyiségének megállapítása függ.
Marx, a szociáldemokrácia ősapja, aki a munkáskezek által előállított dolgok értékét csakis a befektetett munkában látja, azt állítja, hogy a munkás csak feleannyit kap vissza a vállalkozótól, mint amennyit neki a cikk előállításával adott. A munkaérték másik felét, mint igazságtalan nyereséget, a vállalkozó vágja zsebre s folytatja vígan a munkásvilág kiszipolyozását.
Ez lényegében Marxnak értékelmélete, amelyet ö tudományos színezetű érveléssel igyekezett alátámasztani. És jóllehet, az elmélet s gyakorlat ezerszer megcáfolta, minden hamissága s tarthatatlansága ellenére sem szűnik meg a szociáldemokrácia zászlaja alá toborzott munkástömegeket a szerintük igazságtalanságon felépülő társadalmi rend erőszakos felrobbantására izgatni.
A munkás ugyanis nem tarthat jogos igényt, hogy a vállalkozóval, aki a tervet adja, tőkéjét befekteti s az egész vállalkozás kockázatát viseli, egyszerűen osztozkodjék.
Be kell érnie azzal, ha egyszerűen visszakapja azt, amit ő fektetett a vállalatba.
Amit a munkás ad a vállalkozónak, ez: az ő testi ereje, ügyessége, szerzett gyakorlottsága, ideje, felelőssége, egészségének, életének bizonyos fokú veszélyeztetése.
Ha mindezt egybeszámítjuk, ezen összegnek emberi számítás szerint megfelel az a bér, amelyből szolid, felnőtt munkás tisztességesen megélhet, sőt bizonyos tartalékot is gyűjthet, melyből munkanélküliség, betegség, öregség esetén szerényen magát fenntarthatja. (Vö. az ún. haidi tételekkel. Monatschrift für christl. Socialreform, 1883. V. 343.)
Nagyon világos, hogy a munkabér a változó viszonyok szerint nagyon ingadozhat s éppen ezért a munkaadó s munkás között szabad megalkuvás tárgyát teheti. Ámde ezen ingadozásnak csupán két határvonal között szabad mozognia. Van legalacsonyabb határ, amelynél kevesebb bért adni s egy legmagasabb, melynél több bért követelni az igazságosság megsértése nélkül nem lehet.