a) A földön járó Jézus szelleme az áldozat szelleme volt. Szemei előtt lebegett küldetése, érezte a nagy terhet, mert vitte a világ bűneit, s e nagy föladathoz megfelelő lelkület járta át szívét; „keresztséggel kell megkereszteltetnem, és mint szorongattatom, míg be nem végeztetik” (Luk. 12,56). Szívszorongva jár az Úr. Beszél kenyeréről, melyet mások nem látnak, kelyhéről, melyet innia kell; mint áldozati bárány jár, kinek torkára szegezve van a kés; érzi s fölajánlja magát. Szíve az a tüzes gyökér, mely már-már kivirágzik öt piros rózsában; lelke pedig kifeszíti szárnyait, hogy árnyékával oltalmazza a bűnös földet, addig is, míg engesztelő vérével meghinti göröngyét. Ó édes, szent, nemes, könnyes lelke Krisztusnak…, nyomaidban akarunk járni!
b) S a megdicsőült s köztünk titokzatosan élő Krisztusnak ugyanez a szelleme. Az eucharisztia ugyanis először áldozat; a szerető Jézusnak égretörő, meg-megújított fölajánlása, melyben a véres, régi keresztáldozat tüzével, érzelmeivel, szeretetével lép Isten elé. Átadja magát érettünk, s halálát s véres áldozatát ez emlékbe foglalta. Szent és fölséges, szinte ijesztő titok; vért s halált s mindent összetörő szeretetet emleget. Ó bár tudnánk a legnagyobb szív legünnepélyesebb s legszentebb kitöréseinél lángra gyúlladni s tisztelni s imádni őt a szentmisében úgy, mint ahogy azt a pillanatok szentsége sugallja! Ó bár meg ne szoknók a legnagyobbat, mely oly közel áll hozzánk!
c) De ez áldozat után is köztünk marad az Oltáriszentségben, s bár akkor már nem áldozat, de megvan rajta az áldozat illata; tódul kezeinek, lábainak, oldalának rózsájából. Megérzik kezein a tömjén…, ujjairól mirrha csepeg… ruhái véresek… Izsák megérzi Ézsau ruháin a virágzó mező illatát: Jézus is a mirrha s a tömjén hegyéről jön. A bevégzett áldozat illata köríti az eucharisztiát. S az eucharisztiában az áldozat s az engesztelés életét éli az Úr. Baboeuf mondotta: „A halhatatlanság álmába merülök”; Jézus az áldozatos szeretetnek álmát alussza az Oltáriszentségben.
d) Az Oltáriszentség tehát az engesztelés szellemét leheli. Bűnös földön áll az oltára; ólmos fölötte az ég; de mikor feltör az imádás, engeszteléssé válik. Jézus most is, itt is, bűnnel áll szemben; a bűn az ő bántódása; szerető szívének kínja; kín a boldogságban is. Gondolj arra, mikor az Oltáriszentség előtt térdelsz: ez a nagy Jézus itt látja e város bűneit, látja azokat, kik halálos bűnben térdelnek előtte; kiknek nyomora szánalmat, de talán utálatot is kelt benne. Iszonyú kórház a világ; az eucharisztia szentélye e kórház kápolnája… miserere, suttogja benne a mi lelkünk főpapja. Ki bírja elviselni a látványt: a lebujok, a matróz-korcsmák, a bűnbarlangok… a világ bűneinek látomását? Szomorú prófétának kell annak lennie, ki e romokon ül és sír s engesztel! Aki e környezetbe belép, azt megszállja Krisztus lelke; 1. engesztel ő is. Szeretete a szerető szívnek segítségére siet; szíve melegével melegít a hideg világban; a szép lélek kellemével enyhíti a világ kietlenségét; meleg szívet, tiszta vért, ragyogó lelket ajánl föl; megsajnálja s kéri: felejts, ne nézz oda, tekints rám. Emlékezetünkbe hívja híveit, szentjeit; rámutat a csillagkoszorúra, mely e szentség köré lelkekből kötődik. Azt állítja oda a sötétséggel szembe. A feledést emlékezéssel, a hűtlenséget hűséggel pótolja; sajnálkozik és sír. 2. Azután végre is nem bír magával; szeretete áldozattá nő. Akiben megvan az engesztelő szeretet, az áldozatra szánja rá magát: dolgozni, küzdeni, szenvedni akar Jézusért. Az élveteg világ nem érti azt az éneket, melyet e lelkek zengedeznek: „Croce e delizia”. „Aut pati, aut mori.” Mondogatom, próbálgatom én is, hogy megértsem.