a) A legnagyobb áldás az, hogy Isten velünk. Az izraelitákkal a pusztában volt, s éjjel mint tűzoszlop őrködött fölöttük. A pusztító éj megszünt rémes lenni, a sátrak alatt lakó nép föl-fölriadva álmából a vadállatok ordításától, megnyugodott, midőn látta a tűzoszlop vörös fényét: velünk az Úr – mondogatták – nem félünk. Jákob idegen földön járva, kövön pihenteti fejét s álmában látja az égig érő lajtorját; íme, itt az Úr háza – mondogatta, – s az ég kapuja; közel van az Isten. – Ezt hirdették Mózesnek a csipkebokor s Sinai sziklái, ezt Fárán és Nún hegye; ezt minden prófétának a küldetés szózatai. Mennyire kell ez nekünk; de be is érjük vele.
Az Oltáriszentség ezt nyujtja. Látogassuk gyakran, hogy beszéljünk vele, hogy hódoljunk neki, hogy tanácsot s erőt kérjünk tőle, hogy meneküljünk hozzá s elsírjuk szívébe bajainkat. Itt van a mi Istenünk, atyánk, testvérünk, pásztorunk, királyunk, fejünk; helyezkedjünk el hozzá a kellő viszonyba.
b) Istenhez való természetfölötti viszonyunkat az Oltáriszentség jellemzi igazán. „Már nem vagytok vendégek s jövevények, hanem polgárok és Isten háznépe.” Istennek városa az egyház, a háza pedig az Oltáriszentség. A városban nem vagytok jövevények s e házban nem vagytok vendégek. Én, e város polgára, otthon vagyok Jézusnál. Mily édes, erős kapocs ez a bensőséges viszony, mely egyszersmind az ima szellemének forrása; érzem a tisztelet, hódolat kötelességét, s ugyanakkor szent öröm fakad lelkemben. Ezek erős, friss érzések; mintha üde, harmatos, virágos alpesi völgyben állnék, hol minden érintetlen s erőteljes, hol a szökellő patak fáradtságot nem ismer, s a hegyek mint óriás hullámok lejtenek s emelik a lelkemet ég felé; majd ismét mintha hegycsúcsokon járnék fölséges csendben, hol köznap nincs, csak vasárnap, vagy tengeren úsznék, sejtve a mélységnek csodáit. Jézus lelki világát kontemplálom; vele emelkedem, örvendek és sírok.
c) Az édes otthon éneke ez: Ugyan ki választhat el Krisztus szeretetétől? Senki, soha! Akik otthon vannak, külre nem gravitálnak; nem kell őket bezárni, sem lekötni. Ezer gyökeret ver a lelkük az édes szeretetbe. Tudják, hogy magas, fölséges várban laknak, a „Magasságbelinek oltalmában”, hol nincs cselszövény, sem ármány. Itt lehet pihenni, s ez a pihenés töltekezés s erő. – Jézus szeretete emel s a világra s esélyeire, a szívre s nehézségeire mintegy végtelenül kitágult látókör központjából nézünk le. Ez az Isten gyermekeinek fölényes önérzete; eltelnek e ház, e környezet, e kiváló helyzet nagyrabecsülésével s Jézus föltétlen híveivé s megbízható háznépévé nevelődnek.